Filmajánló – Vegyes mindenféle

Jól végiggondolva a mostani filmajánló-csomagnak egyetlen közös pontja van: William Fichtner. Igen, igen, rá vagyok kattanva, és nem szégyellem. Jó színészre rákattanni soha nem bűn szerintem, és ő sokkal jobb színész annál, mint azt sokan egyáltalán hajlandóak elismerni. Ennek a filmajánlónak az összetétele is ezt bizonyítja, ugyanis van egy sci-fink, egy akció-fantasynk és egy drámánk. Meg pluszba’ egy sorozat, de azt a végén magyarázom el, hogy miért. Lássunk is neki.

Armageddon (1998)

Igen, pontosan tisztában vagyok vele, hogy Michael Bay neve káromkodásnak számít tisztességes mozilátogatói körökben, manapság talán még inkább, mint anno ’98-ban. És tény, hogy az Armageddon ostoba, mint a segglyuk, de mindezt úgy, hogy közben van neki egy nagyon fontos pozitívuma, ami számomra tulajdonképpen meg is menti: entertainment value (amivel pl. a 2014-es live action Tininindzsa Mutáns Teknősdögök nem büszkélkedhet egy cseppet sem, kedves Mr Bay).

Ugyanis amellett, hogy hülye ez a film, elszórakoztat, nem is kicsit, sikerült egész érdekes karaktereket kiszenvednie magából, látványos, az alapötlete szerintem teljesen helytálló, mert banyek, megtörténhet, hogy kapunk a pofánkba egy szép kis meteort egy szép verőfényes nyári délutánon, ha nem vigyázunk. Szóval ha valaki egy esős, hideg vasárnapon valami szórakoztatóra vágyik, akkor egy próbát mindenképp megér az Armageddon, mert ha mást nem is, röhögni biztos fogsz rajta. Vagy azért, mert bejönnek a poénok, vagy azért, mert annyira hülyén kezeli a science részét a dolognak, hogy az már fájdalmasan vicces.

Drive Angry (2011)

Asszem, az egyik örök kedvencem lesz ez a Fichtner-film, ugyanis amennyire eddig utána tudtam nézni, ez az egyetlen tőle, ami legalább nyomokban tartalmaz fantasy-elemeket. Én meg gyógyíthatatlan fantasy-függő vagyok, bármiben, amit fogyasztok, legyen az könyv, film vagy sorozat, igénylem a jelenlétét (az, hogy a Prison Break ki tudta verni belőlem ezt az igényt annyira, hogy az a 4. évad közepéig ne is jöjjön vissza, az egyik kulcspontja annak, hogy annyira imádom). Na, hát itt van egy kevés.

Ugyanis fogták a jól ismert revenge-movie receptet és megbolondították a Pokollal és úgy általában a természetfelettivel, mindezt szigorúan 18+-ban. Imádom. Véres, vicces, izgalmas, jók a karakterei, jók a színészek is, szépen van felvéve az egész. Ha mindfuck parade-re vágysz, és van gyomrod hozzá, ez a te filmed.

The Neighbor (2017)

Amikor az IMDb-n írtam review-t a filmhez és az megkérdezte, hogy hány pontra értékelem a tízből, komolyan bajban voltam. Végül 5 pontnál döntöttem, de a teljesen őszinte válasz az lenne, hogy nem tudom. Hozzátartozik a sztorihoz, hogy jóval éjfél után kezdtem neki ennek a filmnek, hajnali 2-kor végeztem vele, mindezt citromfűtea hatása alatt; az, hogy ennek ellenére sem aludtam el rajta, már mindenképpen pozitívum (annál is inkább hátrány lett volna bebólintani, hogy angolul néztem, felirat nélkül, a neten).

Értem, hogy miért van rengeteg néző, aki gyakorlatilag toastot csinált ebből a filmből, mikor értékelte. Alágyújtott, és mire végzett, már csak kétkilónyi jófajta brikett maradt belőle. Totál értem, tényleg; csak egyetérteni nem tudok vele egészen. Ugyanis mi ez a film? Dráma. Na bumm. Ez eleve előrebocsátja szerintem a tényt, hogy rétegfilm, nagyon nem fog mindenkinek bejönni.

Ha megkérdeznéd tőlem, hogy nekem bejött-e, az én válaszom is csak odáig terjedne, hogy ja, mondhatjuk. Egyszer megnézni semmiképpen sem fájt, viszont: csomó dolog van benne, amit ha én írom, másképp írom. Az alapszitu ugyanis a következő: csendes kertváros – amúgy tök szép –, középkorú házaspár, csaj tanár, hapsi valami íróféle, ehhez már késő volt, hogy pontosan értsem. Mindegy, lényeg, hogy otthonról végezhető meló, tök kényelmes, éljen.

Egy szép késő nyári napon a szomszéd házba beköltözik egy fiatal házaspár, és persze összehaverkodnak, meg minden. Na és innen jön a csavar: középkorú hapsikánknak kicsit túlságosan is elkezd bejönni a szomszéd csaj. Innentől kezdve a sztorinak nagyjából millió kifutási lehetősége van, a figyelmen kívül hagyjuk a kangörcsöttől kezdve a ki a faszt érdekel, egyszer élünk, csináljuk, még ha mindenki bele is döglikig. Bevallom, én ez utóbbit preferáltam volna, meg is mondom, hogy miért: az ilyen sztorikban valaki mindig megdöglik. Egyszerűen a szerelmi sokszögekre épülő drámáknál ez már filmes hagyomány, valakinek halnia kell; és ha valakinek halnia kell, akkor az én kis vérszomjas lelkem az minél több halált szeretne látni. Ha én írom, tettem volna róla, hogy jogos legyen az az R-es besorolás. Ki tudja, talán még X-et is csinálok belőle.

Ezzel szemben a film egy elég langyi köztes megoldással él, szinte elveszik a tétje az egésznek, bár azért mindenképp jár a jópont, hogy a sad endinget nem spórolta el, és megvolt benne az a bizonyos split secondnyi kis idő, mikor felvillantja a lehetőségét egy boldog befejezésnek, és nem bírod megállni, hogy reménykedni kezdj, és az írók röhögnek a markukba, és közlik, hogy Mwahaha, fuck you!

Persze jó dráma nincs jó színészek nélkül, és ez a szegmense a filmnek szerintem teljesen rendben van. Jól áll William Fichtnernek a papucs-szerep?  Kurvára nem. Elhiteti veled? Hát de el ám, hogy csak nézel ki a fejedből döbbenten pislogva. És nekem végül is valahol itt esett le igazán, hogy mennyire is jó színész ő.

+1 Crossing Lines (2013-’15)

Oké. I need rage-time for this. Régóta nem fordult elő velem, hogy valamit ennyire utáltam volna. De úgy istenigazából utálom, azon a szinten, hogy ha meghallom csak a címét, már tikkelni kezd a szemem. Kérdezhetitek, hogy akkor mi a fenének teszem be ide, nos, két okból. Az egyik, hogy kiadjam magamból a dühömet, a másik… mondjuk, hogy figyelmeztetésnek szánom, hogy mit ne nézz, ha jót akarsz.

Sokáig vacilláltam azon, hogy egyáltalán meg akarom-e próbálni én ezt a sorozatot, de miután a Prison Break annyira bejött, amennyire nem is vártam volna, hogy be fog, végül is egy elég pozitív hozzáállásom volt afelé, hogy másik bűnügyi sorozat. Meg hát William Fichtner… hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő egyáltalán nem játszott közre, mert de. Úgyhogy végül is adtam neki egy esélyt. Azaz ha pontosak akarunk lenni, kettőt, ugyanis a következő történt: a pilot megnézése után, meg igazából közben is, olyan sebességgel ment fel bennem a pumpa és láttam kábé vöröset, hogy az egy Forma-1-es kocsinak is becsületére válna.

Kőkemény 11 perc telt el a pilotból (ami az első két rész egyben, ergo másfél óra, mint egy rendes film), mikor először fordult meg a fejemben a gondolat, hogy hagyom ezt a francba, végül nem tettem, de a maradék 80 perc alatt többször játszadoztam el a fenti gondolattal, mint azt meg tudnám számolni.

Csak a pilot alatt/után még nem volt teljesen kikristályosodva számomra, hogy mégis mi bajom van úgy konkrétan ezzel a sorozattal, úgyhogy meghoztam azt a döntést, hogy megnézem a harmadik részt is, hátha javul a helyzet. Hát nemhogy nem javult, de romlott. Látványosan, sőt, mondhatni, exponenciálisan.

Ami már a pilot alatt világos volt, hogy én nem bírom ezeket a karaktereket, még Willyét se igazán. Nem tudnak megfogni, nem tudnak érdekelni, nincs bennük semmi, ami felkeltené az érdeklődésemet, hogy na vajon mi lesz velük. Emellé még sablonok is, szóval az egész character-development az úgy ki van baszva a vonatablakon, amivel ide-oda utazgatnak, mint a pinty. De az egy dolog, hogy sablonkarakterek, de még pocsék színészek is! Én nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy mindenkinek akcentusa legyen, de hogy kurva idegesítő, az is biztos. Irritáló, a szó legelemibb értelmében. Az a fajta irritáló, amitől a bőrt le bírnád kaparni az arcodról. Engem legjobban a francia csávó akasztott ki, akinek az akcentus mellé egy olyan rettenetesen bántó hangszíne van, hogy én konkrétan képtelen vagyok elviselni. Bármiben meglátom legközelebb, kilométeres körzetben kerülöm el.

Aztán a harmadik részben helyére került a többi dolog is. Nos, akinek eszébe jut esetleg a sorozat nézése közben az a cím, hogy Criminal Minds, az nem véletlen, főleg, hogy az ötletgazda ugyanaz. De míg a Criminal Minds képes izgalmas lenni, szerethetőek a karakterei, képes fenntartani az érdeklődést, ez a Crossing Linesnak nem megy. Nincs feszültség, nincs karakterépítés, valahogy úgy tétje sincs igazán, hiába van elég tökös ahhoz, hogy kinyírja a főszereplőit adott esetben (mindjárt a pilotban egyet. pacsi). Valahogy az egész nem áll össze, elsietett, összecsapott, még a részenkénti sztoriszálak is gyengék, nem izgalmasak. A harmadik rész nézése közben ha háromszor nem bólintottam be, akkor egyszer sem. Legalábbis addig számoltam.

Amit még a sorozathoz szoktak vágni előszeretettel a kritikákban, hogy kábé fingja nincsen az Európán belül működő jogi vagy bűnüldözési szervekről, és amit végül összeállított, az úgy nettó faszság, ahogy van, de ez a része a dolognak nem érdekel. Nem értek hozzá, nem is akarok úgy tenni, mintha értenék, az én egyetlen elvárásom, hogy szórakoztasson, és mindeközben kábé legyen logikus. Na, hát ez se megy.