Intermezzo - A cigánybáró 2017, avagy operett, miért nem tudsz olyan lenni, mint a nővéred, opera...?

Jó pont, ha valaki felismerte az - igen homályos - Disneys utalást...

Nézzétek, biztos csak nekem nincs jó tapasztalatom az operett műfajával kapcsolatosan. Jelen bemutató előtt egy szem operetthez volt szerencsém, a Metropolitan-vetítette Víg özvegyhez, és az egyáltalán nem hagyott mély nyomot bennem. Leginkább semmilyen nyomot nem hagyott. Most viszont a jegy ajándék volt, a szórakoztató és eszes társaság az előadáshoz pedig adott, így gondoltam, miért ne.

Lehet, hogy jobban átgondolhattam volna... ha már azt mondják, az idő pénz...

Ne értsetek félre, az előadásnak nem voltak nagy bűnei. A műfajban szintén kevéssé járatos barátom, akivel volt szerencsém végigülni, kifejezetten élvezte is. Nekem is talán csak annyi zavarta a szemem, amennyi eltérés van egy operett, és felelősségteljes nagytestvére, az opera között. Vegyük alapul ezt a hasonlatot, csak hogy némi humort is csempészhessek a cikkbe.

Először is, az operett olyan, mint egy komplexusos kamaszgyerek: nagyon próbál laza és szórakoztató lenni. Nos, a Cigánybárónak ez bejött. Viszont szegénykém akármennyire is igyekezett, felületes szórakoztatáson kívül a világon semmit nem nyújtott. Színes-szagos jelmezek, prózai betétek - amelyeket hála az énekeseknek, az utolsó csattanós mássalhangzóig csodálatosan lehetett érteni szép magyar nyelvünkön -, és alapos humorista érzékkel megáldott szereplőgárda, mert a karakterek nagy része megkívánta. Fiatalabb Strauss könnyed, táncos, élvezhető zenei betétekkel örvendeztette a fülünket, de nem az a székbe szegezős hatás, amit én kedvelek. Nem a Z E N E. Talán inkább az, amitől az én tánctudatlan lábam is nekiáll halkan bécsi keringőt toporzékolni a nézőtér padlójába.

Másrészről, jelentés - bocsesz, hogy minden alkalommal itt ragadok le. A Cigánybáró egy kamaszhoz méltón igyekezett mélységet, értelmet találni magában. Na ezzel felnyalta rendesen a padlót, és most nem vagyok kegyetlen a megfogalmazással. A Cigánybáró sok minden akart lenni, de hogy ebből mi sikerült... hm.

Nos, nem a politikai utalgatás - ahogy egy kamaszgyereknek is ritka, hogy ez legyen a kedvenc témája. Ez a darab igyekezett viccesen és odamondogatósan felfogni az Osztrák-Magyar Monarchia idején fennálló, mellesleg igen visszás helyzeteket, de őszintén szólva számomra ebbe már saját első pár mondatánál bebukott, ahol bemutatta főhősünk apját. Ez az ember ugyanis lepaktált a törökökkel, így saját hazájában kényszerült menekülésre Savojay Jenő elől. Hm... azonosulható, király alap, hogyne, a túlhegyesített bajszú Ferenc Józsefről meg szó se essék. Komolyan, az egyetlen pont, ahol elmosolyodtam, Mária Terézia ironikus megjegyzése volt az uralkodásról - ezt a karaktert el tudom képzelni, hogy hitelesen formálták meg, mindemellett pedig még érthető és kedvelhető is lett. Mini vastaps Csarnóy Zsuzsanna alakításának.

A Cigánybárónak nem sikerült a nagytestvér opera, mint műfaj kifigurázása sem, pedig erre két egész karaktert, több apróbb megjegyzést és teljes táncbetéteket is rászánt.

Őszintén sajnálom... na jó, nem. Ebben szkeptikus voltam, lévén, hogy szeretem az operát. Szeretem a komolyzenét, ami nem attól komoly, hogy szimfonikus zenekar játssza, és szeretem a mindent komolyan vevős drámaiságot. Amit viszont Szemere Zita és Szerekován János ebből a témából kihozott, az nem csalt mosolyt az arcomra, pedig megpróbálták, ez tény. A drámai felfogású, hisztis-toporzékolós Arzéna (hogyne, kedves Zsupán, ötletes a lányod egy halálos méreg után elnevezni, csak kacagni tudok), és énektanára, az egész világra véres komolysággal és akaratlan zeneiséggel tekintő Ottokár leginkább csak végigbohóckodták a művet; az áthallást megteremtették, de nem adtak többletet hozzá. Hogy miért nem sikerült ez nekik?

Nos, mert a Cigánybáró egésze felszínes volt, mint egy kamasz, aki még nem tudja, mihez is akar érteni. Kicsit politikai akart lenni, kicsit bohózat akart lenni, kicsit paródia, kicsit vígjáték és kicsit dráma. Így viszont, megbocsájttassék a szófordulat tökön rúgása: öt szék között esett a pad alá a próbálkozás. Semminek a világon nem volt értelme - gondolok itt főként a dramaturgiai fordulatokra.
Barinkay Sándor úgy választja nejéül Szaffit, a cigánylányt, hogy korábban ha két másodpercig nézték egymást öt méteres távolságból, már sokat mondok. Nemhogy a szimpátiájukat nehezen hittem el, még azt is, hogy tudták egymás nevét... az ilyesmiből örök szerelem ritkán sarjad, nemde?
Mirabella és Carnero gróf egymásra találása derült égből mennydörgős miafranc, annál is inkább, hogy a gróf szerepe ezzel a fordulattal ki is merült. A táncbetétek hiába igyekeznek azt az - újra csak operai - jelenetet kifigurázni, amikor egy-egy nép a maga jellegzetes táncát adja elő, az egésznek inkább az erőltetett összhatása csapódott le. Czipra jó szerep, de súlytalan, a huszárok pedig vurslis körhinta-lovakon ügetnek körbe, pedig azt a jó memóriájú néző már tudja, hogy a Parasztbecsület legutóbbi rendezése óta igenis létezik élő ló az Erkel színpadán.
És akkor a legnagyobb logikátlanság. Főszereplőnk, a magát szimpatikussá tenni képtelen Sándor pontosan olyan elhatározott randomsággal jelenti be, hogy elhagyja a hercegnővé avanzsált Szaffit, mint korábban házasodási szándékát az említett leányzóval. Mi a fűzfán fütyülős fészkes feketerigóért?! Oké, férfiúi büszkeség, mondhatnátok; a pasi nem viseli, ha a nő magasabb beosztással vagy jobb pénzügyi háttérrel rendelkezik. Örök szabály azóta is. De akkor magyarázzátok már el azt is, hogy ezek után, amikor bánatában már a csatateret is megjárta, Sanyi kedves miért borul azonnal a terembe abroncsos nagyestélyiben (értsd itt: hercegnői ruhában) belibegő Szaffi lába elé? A csatatéren megváltozott a kapcsolati alá-fölérendeltségekről alkotott elképzelése?

Ismétlem: a Cigánybárónak nincs komoly hibája, kritikám nagyrészt a műfaj iránti antipátiámból fakad. Ahogy barátommal az előadás végén megfogalmaztuk: ha az opera súlyossága, drámája, elemzéses odafigyelése sok neked, esélyes, hogy ez a darab, vagy igazából akármelyik operett tetszeni fog. Adj egy esélyt neki, ha nem tántorított el meglehetősen elfogult véleményem: az én operához szokott lelkivilágomnak ez a darab súlytalan és összedobált lett, de ez ugye, csak én vagyok. Ismertek, drámából van a gerincvelőm is...

Talán még inkább azt tudnám ajánlani, hogy nézzétek meg Dargay Atilla Szaffiját. A mesefilmet, bizony. Ugyanaz a sztori abban a feldolgozásban összeszedettebb és érthetőbb lesz, az biztos.

Képek innen: opera.hu