A témát kevésbé ismerők kedvéért előbb a történetről pár szóban, csak utána kezdek el nagy vehemenciával nyáladzani. 1904-ben járunk, az Egybesült Államokból Nagasakiba érkezik egy tengerésztiszt, bizonyos Pinkerton, és mivel úgy szottyan úri kedve, egy japán tinilányt készül feleségül venni. A leányzó, Cho Cho San, azaz Pillecsajszi rajong a leendő vőlegényért, még ki is keresztelkedik érte, ami egy konzervatív buddhista japán családban iszonyú bűnnek számít, főleg, hogy az egyik kedves nagybácsi bonc. A pereputty kegyeskedik is elég rémes revansot venni Pillangón ezért a szentségtelen lépésért: az esküvő kellős közepén tagadják ki a családból szerencsétlent. A lányt ez elég hidegen hagyja, lévén őrületesen boldog és szerelmes, Pinkertont meg főleg, hiszen az esküvője utáni éjszakán jobb dolga is van annál, hogy siránkozzon - főleg, hogy eléggé leszarja a Lepke sorsát. A szertartás csak kangörcsének legitimizálására kellett, és amint kiélvezkedte magát, pár hét után visszahajózik Amerikába, egy visszatértében feleslegesen reménykedő asszonyt hagyva maga után, aki mellesleg várandós.
Ugrunk három évet: Leppentőcske még mindig vár és reménykedik töretlenül, örök barátnője, Suzuki csak nagyon halkan meri kifejezni abbéli aggodalmait, hogy az a dög ámérikánus tenor átcseszte a fejét és az életben nem jön vissza hozzá. Pillangócska a végsőkig kiakadva utasítja vissza a vádat: az ő férje becsületes és szereti őt, meglesz az a nagy comeback. Közben az amerikai konzul, Sharpless - íme az operairodalom legjóságosabb és legkedvesebb baritonja - érkezik Pinkerton levelével. A rohadék tenor csak most meri megírni Cho Cho Sannak azt, amit Sharplessnek már az esküvőn bevallott, mégpedig hogy terv a következő: megdönteni Lepkelányzót, majd húzni vissza a hamburger hazájába és keresni egy - idézem - "igazi amerikai feleséget". Baritonkánk olyan érző lelkű, hogy ezt vagy egy óra alatt sem bírja felolvasni a nőnek, csak annyit ajánl neki csendesen, hogy fogadja el az egyik gazdag kérője ajánlatát, hiszen a japán törvények szerint az elhagyott asszony elváltnak minősül, ideje újra férjhez menni. Pille felháborodva mutatja neki a kisfiát: akkor mi lesz ezzel a szerencsétlen gyerekkal, Pinkerton fiával? És már derül is ki, hogy mi lesz: megérkezik a dög tenor, mégpedig az "igazi amerikai feleséggel" az oldalán. Nem, Lepke még mindig nem érdekli, ellenben kéne a gyerek, majd mi felneveljük, köszike. Innentől kiszámítható a végkifejlet: Pillangó elbúcsúzik a kisfiától, és egy nemes eleganciájú harakirivel véget vet szerencsétlen életének - pont, amikor Pinkerton is megbánta minden bűnét, de akkor már mindegy, szenvedjen a rohadék.
Na, most jön az áradozás.
...illetve nem egészen. A librettónak vannak gyenge pontjai, és ugyan ezek az előadás élvezeti értékéből nem vettek le sokat, de mint általában, azért lennének erőteljes kifogásaim. Például a szövegkönyv egy nyegle vállvonással hagyta figyelmen kívül a gésa mint fogalom valós jelentését. NEM, a gésa nem kurtizán, nem éjjeli pillangó, hiába is passzolna a metafora a hősnő nevére. NEM, ez nem egy szégyenteljes foglalkozás, soha nem is volt az, és mivel a gésává avatás szertartását hosszú tanulás előzi meg, NEM, egy tizenöt éves lány még nem lehetett teljes értékű gésa, maximum maiko, azaz gésatanonc, nézzetek utána!
Másik baki, hogy a japán szokások szerint szeppukut, a szamurájok rituális, hasfelmetszés általi öngyilkosságát, azaz harakirit nő nem követhetett el, de ezt akár írhatjuk Miss Lepke hirtelen feltámadó lázadó szellemének számlájára is, miután tizennyolc éven keresztül engedelmesen behódolt mindennek és mindenkinek maga körül. (Egyszer el kell kezdeni kamaszodni ugye...) Szóval: Luigi Illica és Giuseppe Giacosa, köszönjük nektek... NEM! De hagyjuk az ilyen kulturális bokaficamokat, végül is csak több generáció előítéleteinek és hibás tudásának adtatok vele táptalajt, illetve igazoltátok le azokat.
A történet és a karakterek különösen közel állnak a lelkivilágomhoz magánéleti okokból kifolyólag, így erről órák hosszat tudnék magyarázni, de ettől megkíméllek titeket, mert jófej vagyok. Maradjunk csak a rendezésnél, bőven elég a beszélnivaló arról is. Minghella szemkápráztató látványt hozott össze Michael Levine minimál-díszletének és Han Feng - az én ízlésemhez kissé túl rózsaszín - jelmezeinek ellenére. De például a szétterülő tüll-anyagok metaforája vérre és életre érthetően és hibátlanul sikerült, a táncosok és némajátékosok jelenléte - például a vörösbegyek imitálásánál - indokolt volt. Az egész világ olyan összetetten harmonizál, olyan hibátlanul simul Puccini - véleményem szerint - egyik leggyönyörűbb operazenéje alá, hogy hiába alkotja a kis japán házikót maximum öt darab elcsúsztatható paraván, a virágzó cseresznyéskertet tíz szál lila művirág, Cho Cho San kisfiát pedig egy FABABA (nem vicc, erre még visszatérek), az egész él és mozog, bemászik a bőröd alá és megeszi a lelkedet egy szelet kenyérre kenve, reggelire.
Szereplők? Nos, Met-es előadásról van szó, tehát tiszta lelkiismerettel írhatom le evidenciaként, hogy a színészi játék hibátlan, de ez a szó annál a szereposztásnál, amit én láttam, nem fejezi ki megfelelő erővel a véleményem, főleg egy bizonyos karaktert illetően. Roberto Alagna teljesen hiteles Pinkerton, nagyon nem emelkedik ki az erős gárdából. Dwayne Croft Sharplesse hangilag és megjelenésileg is inkább mutatott be egy tisztes és jóságos nagybácsit, mint kivételesen érző szívű, és azért Cho Cho San-ra időnként rajongva tekintő fiatalembert, de hozta a szintet ő is. Maria Zifchak mint Suzuki nem kapott elég helyet vagy időt, hogy megfelelően kinyílhasson, de szegény mezzoszoprán karaktereknél ez gyakran előfordul. Viszont a Cseresznyevirág-kettős ellen egy hang kifogásom nem lehet, az elvárandó hátborsóztatóságot odaadta.
Direkt hagytam utoljára a szopránt, mert erről külön mesélnivalóm van. Pár héttel ominózus előadásunk előtt láttam szintén Puccini Manon Lescaut-jában Kristine Opolais-t: szőke liba, pillogó szemek, rebegő, kislányos alakítás. Amikor viszont ugyanezt a nőt betették a Pillangó főszerepébe, kedvem lett volna vakizasit (rövid tőr, amivel a harakirit elvégzik) adni Minghella kezébe is. Ezt a szerepet, az operairodalom egyik legérettebb és legkidolgozottabb női karakterét, aki a hibátlan jólelkűséget, az önzetlen büszkeséget és a világot megtisztító gyermeki naivitást egyszerre képviseli, rábízni ERRE a nőre?
Nos, IGEN! Opolais olyan észveszejtően tökéletes japán lányt hozott, hogy nem találok rá megfelelő hasonlatot (pedig én így ritkán járok), és a parókának vagy a sminknek ebben semmi szerepe nem volt! Az apró léptű járástól és jellegzetes keleti gesztikulációtól, a szégyellősen lesütött szemeken át a hirtelen feltámadó öntudatos büszkeségig és kíméletlen határozottságig az énekesnő egyszerűen japánná vált arra a három és fél órára. A hangjáért eddig nem voltam oda, de most az is meggyőzött: telt, fantasztikusan érett, példakép-értékű. Minden benne volt a karakterben, amit az opera keretei között ki lehetett belőle hozni! Hiba nélkül alakított, leborulok előtte, ez a nő úgy húzza magára a karaktereit, hogy a legprofibb kaméleon elsírja magát az irigységtől - de hát, ahogy azt az est házigazdájának, Deborah Voigt-nak hozzám hasonló álmélkodására Opolais meglepetten és magától értetődően kijelentette: ez a szakmája. (Megjegyzem, itthon sem ártana egy ilyesmi hozzáállás az operaénekesek részéről a színészkedés iránt.)
És akkor jöjjön az opera legnagyobb szenzációja. Cho Cho San két-három éves kisfiát egy, a japán bunraku színházban (ígérem, ez az utolsó szakszó) használatos, fából készült baba játszotta - no meg három (!!!) bábjátékos, akik a baba különböző testrészeit mozgatták, és akiknek közreműködése által a bábu olyan élethűen adott elő minden mozdulatot és gesztust, hogy egy valódi gyerek sosem csinálta volna jobban, nem túlzok. A játékosok fekete jelmezeikben úgy helyezkedtek a díszlet fekete hátterei előtt, hogy jelenlétük a színpadon nemhogy nem volt feltűnő, lényegében észrevétlenné lényegült, a bábu mozgása pedig megmaradt természetesnek és karakterhűnek. MINDEN a helyén volt, a baba méltó párjaként jelent meg Opolais Pillangójának. Nem fogom letagadni: az utolsó jelenetben, amikor - az öngyilkosságra higgadt összeszedettséggel készülő - Lepkelány utoljára látja a kisfiát, akinek jövője érdekében dobja el saját életét, hogy a kicsinek ne kelljen szégyenkeznie az anyja miatt - zokogtam. Hangosan, mint egy kisgyerek. Opolais szívfacsaró beleéléssel küldte utoljára játszani történetbeli kisfiát, miután bekötötte a szemét, hogy ne is lássa, ahogy ő megöli magát, de agóniájának utolsó másodperceiben is a kisgyermek felé nyúlt el, jelezvén egyszerre az okot és a célt, amiért bármelyik igazi anya akárhol, akármikor odaadná az életét.
Egyszóval: a témáról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, ha még nem tűnt volna fel. Bocs a humor viszonylagos hiányáért; abba, amit ez az előadás kiváltott belőlem, nem fér bele vicc. Nézzétek meg! Könyörgöm! Ha Puccini zenéje gyönyörű, hát a Pillangókisasszony a gyönyörök csúcsa, és ez a rendezés egy DVD megvásárlását is maximálisan megéri.
Képek: http://www.metopera.org/
Másik baki, hogy a japán szokások szerint szeppukut, a szamurájok rituális, hasfelmetszés általi öngyilkosságát, azaz harakirit nő nem követhetett el, de ezt akár írhatjuk Miss Lepke hirtelen feltámadó lázadó szellemének számlájára is, miután tizennyolc éven keresztül engedelmesen behódolt mindennek és mindenkinek maga körül. (Egyszer el kell kezdeni kamaszodni ugye...) Szóval: Luigi Illica és Giuseppe Giacosa, köszönjük nektek... NEM! De hagyjuk az ilyen kulturális bokaficamokat, végül is csak több generáció előítéleteinek és hibás tudásának adtatok vele táptalajt, illetve igazoltátok le azokat.
A történet és a karakterek különösen közel állnak a lelkivilágomhoz magánéleti okokból kifolyólag, így erről órák hosszat tudnék magyarázni, de ettől megkíméllek titeket, mert jófej vagyok. Maradjunk csak a rendezésnél, bőven elég a beszélnivaló arról is. Minghella szemkápráztató látványt hozott össze Michael Levine minimál-díszletének és Han Feng - az én ízlésemhez kissé túl rózsaszín - jelmezeinek ellenére. De például a szétterülő tüll-anyagok metaforája vérre és életre érthetően és hibátlanul sikerült, a táncosok és némajátékosok jelenléte - például a vörösbegyek imitálásánál - indokolt volt. Az egész világ olyan összetetten harmonizál, olyan hibátlanul simul Puccini - véleményem szerint - egyik leggyönyörűbb operazenéje alá, hogy hiába alkotja a kis japán házikót maximum öt darab elcsúsztatható paraván, a virágzó cseresznyéskertet tíz szál lila művirág, Cho Cho San kisfiát pedig egy FABABA (nem vicc, erre még visszatérek), az egész él és mozog, bemászik a bőröd alá és megeszi a lelkedet egy szelet kenyérre kenve, reggelire.
Szereplők? Nos, Met-es előadásról van szó, tehát tiszta lelkiismerettel írhatom le evidenciaként, hogy a színészi játék hibátlan, de ez a szó annál a szereposztásnál, amit én láttam, nem fejezi ki megfelelő erővel a véleményem, főleg egy bizonyos karaktert illetően. Roberto Alagna teljesen hiteles Pinkerton, nagyon nem emelkedik ki az erős gárdából. Dwayne Croft Sharplesse hangilag és megjelenésileg is inkább mutatott be egy tisztes és jóságos nagybácsit, mint kivételesen érző szívű, és azért Cho Cho San-ra időnként rajongva tekintő fiatalembert, de hozta a szintet ő is. Maria Zifchak mint Suzuki nem kapott elég helyet vagy időt, hogy megfelelően kinyílhasson, de szegény mezzoszoprán karaktereknél ez gyakran előfordul. Viszont a Cseresznyevirág-kettős ellen egy hang kifogásom nem lehet, az elvárandó hátborsóztatóságot odaadta.
Direkt hagytam utoljára a szopránt, mert erről külön mesélnivalóm van. Pár héttel ominózus előadásunk előtt láttam szintén Puccini Manon Lescaut-jában Kristine Opolais-t: szőke liba, pillogó szemek, rebegő, kislányos alakítás. Amikor viszont ugyanezt a nőt betették a Pillangó főszerepébe, kedvem lett volna vakizasit (rövid tőr, amivel a harakirit elvégzik) adni Minghella kezébe is. Ezt a szerepet, az operairodalom egyik legérettebb és legkidolgozottabb női karakterét, aki a hibátlan jólelkűséget, az önzetlen büszkeséget és a világot megtisztító gyermeki naivitást egyszerre képviseli, rábízni ERRE a nőre?
Nos, IGEN! Opolais olyan észveszejtően tökéletes japán lányt hozott, hogy nem találok rá megfelelő hasonlatot (pedig én így ritkán járok), és a parókának vagy a sminknek ebben semmi szerepe nem volt! Az apró léptű járástól és jellegzetes keleti gesztikulációtól, a szégyellősen lesütött szemeken át a hirtelen feltámadó öntudatos büszkeségig és kíméletlen határozottságig az énekesnő egyszerűen japánná vált arra a három és fél órára. A hangjáért eddig nem voltam oda, de most az is meggyőzött: telt, fantasztikusan érett, példakép-értékű. Minden benne volt a karakterben, amit az opera keretei között ki lehetett belőle hozni! Hiba nélkül alakított, leborulok előtte, ez a nő úgy húzza magára a karaktereit, hogy a legprofibb kaméleon elsírja magát az irigységtől - de hát, ahogy azt az est házigazdájának, Deborah Voigt-nak hozzám hasonló álmélkodására Opolais meglepetten és magától értetődően kijelentette: ez a szakmája. (Megjegyzem, itthon sem ártana egy ilyesmi hozzáállás az operaénekesek részéről a színészkedés iránt.)
És akkor jöjjön az opera legnagyobb szenzációja. Cho Cho San két-három éves kisfiát egy, a japán bunraku színházban (ígérem, ez az utolsó szakszó) használatos, fából készült baba játszotta - no meg három (!!!) bábjátékos, akik a baba különböző testrészeit mozgatták, és akiknek közreműködése által a bábu olyan élethűen adott elő minden mozdulatot és gesztust, hogy egy valódi gyerek sosem csinálta volna jobban, nem túlzok. A játékosok fekete jelmezeikben úgy helyezkedtek a díszlet fekete hátterei előtt, hogy jelenlétük a színpadon nemhogy nem volt feltűnő, lényegében észrevétlenné lényegült, a bábu mozgása pedig megmaradt természetesnek és karakterhűnek. MINDEN a helyén volt, a baba méltó párjaként jelent meg Opolais Pillangójának. Nem fogom letagadni: az utolsó jelenetben, amikor - az öngyilkosságra higgadt összeszedettséggel készülő - Lepkelány utoljára látja a kisfiát, akinek jövője érdekében dobja el saját életét, hogy a kicsinek ne kelljen szégyenkeznie az anyja miatt - zokogtam. Hangosan, mint egy kisgyerek. Opolais szívfacsaró beleéléssel küldte utoljára játszani történetbeli kisfiát, miután bekötötte a szemét, hogy ne is lássa, ahogy ő megöli magát, de agóniájának utolsó másodperceiben is a kisgyermek felé nyúlt el, jelezvén egyszerre az okot és a célt, amiért bármelyik igazi anya akárhol, akármikor odaadná az életét.
Egyszóval: a témáról csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni, ha még nem tűnt volna fel. Bocs a humor viszonylagos hiányáért; abba, amit ez az előadás kiváltott belőlem, nem fér bele vicc. Nézzétek meg! Könyörgöm! Ha Puccini zenéje gyönyörű, hát a Pillangókisasszony a gyönyörök csúcsa, és ez a rendezés egy DVD megvásárlását is maximálisan megéri.
Képek: http://www.metopera.org/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése