 |
| Sose nézz a karnagyra, csak bátorítod vele... |
Ma délutáni lamentáló-témánk: miért jó dolog énekelni?
Kezdjük a legalapvetőbbnél: király érzés, biológiailag is. Az éneklés hatásos stressz- és fájdalomcsillapító tevékenység, főként az általa felszabaduló endorfinnak köszönhetően, ami alapos délutáni dagályként önti el az agyad néhány sor önfeledt dalolás hatására, akár "van hangod", akár nincs, de erre még visszatérek. Arról már nem is beszélve, hogy állítólag fogyaszt. Jó, persze, a futás is, de ha élvezni is akarod a fogyókúrád, ezt inkább ajánlom.
És akkor még nem vettük figyelembe, milyen terápiás felszabadító hatást tud elérni. Érzelmet fejezhetsz ki, vagy álarcot ölthetsz általa. Az éneklés lazítja a lelked állagát, és mintha gyurmával játszanál, úgy formálhatod onnantól. Az énekelt zene erősít, gyengít, felvidít vagy érzelmessé tesz, akaraterőt gyújt, elengedést segít, haragot szít, félelmet űz. (Lehet, hogy a kézügyességed effektíve nem javul ezáltal, de a gyurma-hasonlathoz ragaszkodom, mert a lelkemen viselem minden olvasóm nyelvtani műveltségét. Tessék megtanulni értelmezni egy hasonlatot! Régen volt a gimnáziumi magyaróra.)
Ezeket a hatásokat pedig még erőteljesebben képes kifejteni a csoportos, ún. kóruséneklés. A jótékony eredményeket mantrázhatom további jó pár soron keresztül: stresszcsökkentés, idegnyugtatás, szinkronizálódott szívverés a társakkal - mi több, gyakran a zene ritmusát felvéve -, az endorfin mellett oxitocin termelődése, mely az egyedüllét és a szorongás elűzetésekor fellépő biokémiai reakciónk. Olyankor is beüthet, ha egy magányos délutánon felhív a legjobb barátod, de amikor húsz-harminc dalos pacsirta közt ácsorogsz, és végre már te is tudod kívülről azt a vérmesen egyszerű dallamot, amit elöl a pingvinjelmezes fószer percek óta integet a bűvészpálcájával - mi több, hajlandó is vagy a többiekkel együtt bátran belezengeni a térbe -: ez az élmény egy jóval erőteljesebb verzióját adja az oxitocin-öntetnek.
És mielőtt bármelyik, egy alaposan beskáláztatott, a Zeneakadémiát levelező szakon végzett varjú káráló hangi képességeivel megáldott olvasó egy laza csuklómozdulattal indítaná az egeret az "ablak bezárása" gomb felé - szeretném jelezni: nem kell Maria Callasnak lenni ahhoz, hogy egy kellemeset énekelj időnként. Ha nem egy kórusban, mert szégyellős vagy, hát énekelj a zuhanyrózsába, vagy teregetés közben, esetleg a slozin, lelked rajta. Vagy a kedvenc bandád koncertjén, a tömegben, vagy egy önfejlesztő körben. Csak nyugodtan, engedd ki a vadállatot... vagy a szelíd, vékony hangú állatot, bármi is lakozzék benned. Énekelj. Az egyetlen hangszer, ami benned lakik, amin mindenki tud valamennyire játszani, és amit bárki képes gyakorlással fejleszteni. Komolyan. Ha nem hiszed, járj utána, várnak a Google berkei.
Addig is: a Nyíregyházi Cantemus Kórus adventi koncertjén jártam a MÜPA-ban, és rég hallottam ilyen gyönyörűséget.
 |
| Nem, nem ők voltak, ez itt a poén helye. |
Aki nem lenne ismerős a témában: az Advent a karácsonyi ünnepi készülődés ideje. Ennek megfelelően a szórakoztatásunkra Budapestre utaztatott, közel háromszázötven főnyi gyermek, fiatal és felnőtt tagból álló kórus karácsonyi műveket tűzött műsorra, illetve olyan populárisabb karácsonyi népénekeket szúrtak közéjük, mint az Ó, gyönyörűszép, a Pásztorok, keljünk fel, vagy a Dicsőség. A műsorban szerepeltek Händel, Caccini, Palestrina, Britten és Kocsár művei is, de Gyöngyösi Levente és természetesen Kodály Zoltán sem maradhattak le a palettáról.
Szeretném leszögezni, hogy mint kórusban több-kevesebb rendszerességgel éneklő ember, megengednék magamnak némi kritikát is, de csak egy kicsit később. A Cantemus ugyanis nem véletlenül van Magyarország és Európa élmezőnyében, ha kóruséneklésről van szó. Az utolsó tizenéves kisfiúig látszik, hogy a tagok elkötelezettek, és a gyakorlott hozzáértés mellett hatalmas élvezettel is csinálják, amit csinálnak. Ezen kívül a teljes kórus a tűpontos szervezettség biztonságával mozgott a színpadon, az összes karzaton és időnként a nézőtéren is, amit - ahogy azt a kórust gondos szeretettel dirigáló karnagyok, Szabó Dénes és Szabó Soma el is mondták - ennyi emberrel egyáltalán nem volt egyszerű begyakorolni. Az összkép ennek ellenére szemet gyönyörködtető volt, aminek a dekoratív (bár számomra ismeretlen rendszer szerint váltakozó) ruhák viselése is alaposan megágyazott. Volt itt visszafogott, fehér angyalkosztüm, népviselet, többféle nagyestélyi és öltöny is. Az egyetlen hátránya ennek a felállásnak talán csak annyi volt, hogy egy-egy embert nehéz lehetett rokonok vagy barátok számára szemmel követni, egyes kórustagok ugyanis két-három alkalommal is átöltöztek a szűk két órás előadás alatt.
A zenei hozzáállás fegyelmezett és tiszteletteljes volt, a barokktól a modern szerzők műveiig. A hangszereket - fuvola, orgona, hárfa, triangulum, csörgődob és vízzel töltött talpas pohár - határozottan kreatívan használták, ami a színpadi elhelyezésüket illeti. Persze a zenészek felé is minden elismerésem: Tóka Ágoston az orgona mögött az egész kórus biztos alapja volt műsorszámról műsorszámra, Vigh Andrea hárfajátéka előtt pedig csak tisztelegni tudok: régen hallottam zenészt ilyen érzékenységgel nyúlni a hangszeréhez.
Egyetlen negatívumként azt tudnám talán felhozni a kórus előadásában, hogy a gyakori ruhacserélgetés és a nézők körül történő folyamatos mozgások kissé erőltetettnek hatottak számomra. Ne értsen félre senki, tudom én, hogy a tinit és a nyugdíjast is egyformán kellene lekötni, de az, hogy az est ennyire előtérbe tolta a külsőségeket, időnként elvonta a figyelmet a zenéről. Mintha a szervezők nem merték volna hagyni, hogy a hangsúly igazán a kórus teljesítményére nehezedjen, az este sikere egyedül a zenén múljon. Ez nagy kár, ugyanis a kórus fantasztikusan szólt: felkészült és összeért teljesítményt nyújtottak. Hibáztatni azonban senkit nem tudok, nem is akarok: a cél nyilvánvalóan a figyelem megragadása és az unalom elkerülése volt.
Ami pedig a legjobban tetszett nekem, az a szólamok keverése. Aki valaha énekelt kórusban, most tegye a szívére a kezét, és mondja, hogy ehhez nem kell nagyon gyakorlott énekesnek lenni! Komoly kihívás, épp ezért kevés egyesület meri ezt bevállalni, ebben az esetben pedig nagyon jól sikerült, és még jelentést is társítottak hozzá. Ezt a felállást ugyanis, amikor a színpadon a szoprán mellett ott áll a basszus, a tenor pedig az alt fülébe énekel, a Cantemus csak olyan műveknél, vagy a koncert olyan szakaszaiban használta, ahol érezhetően fontos volt az összetartás. A nyitó Zadok, a főpap előadása alatt (mely művet a mindenkori brit uralkodó koronázásán játszanak az 1700-as évek eleje óta), illetve a fináléként feltűnő Adeste Fideles - Jöjjetek, hívek esetén kicsi és nagy, nő és férfi keveredve, megjelenésben és zeneileg mégis csodás összhangban álltak a közönség előtt, ezzel az emberi sokszínűség előtt is tisztelegve, melyet egy dolog mégis egyesít: a zene és a közös éneklés szeretete.
Életre szóló élmény volt ez a koncert számomra, és talán személyes elfogódottság nélkül is ez lett volna. Pedig jó lenne, ha egyszer már nem sírnám el magam, amikor meghallom Kodálytól az Angyalok és Pásztorokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése