Filmajánló – Independence Day; ID: Resurgence

 

Yepp, mind a kettő. Mert ugyan oldalakon keresztül lehetne sorolni a második rész hibáit, de egyet nem lehet eltagadni tőle, ha megszakadunk, se: a maga nettó faszságaival együtt egy véget nem érően szórakoztató alkotás, és hibátlanul viszi tovább az első rész egyik legerősebb jellemvonását. Nevezetesen, hogy tele van nagyon szerethető karakterekkel.

Nekem az első rész – ami egy 1996-os alkotás – a mai napig szerepel a Top 10 kedvenc film listámon, és a második, ha nem is tudott felnőni hozzá, de ahhoz azért elég jó, hogy legyen kedvem hébe-hóba megnézni. Mostanában egész sűrűn amúgy.

A sztori mindkét rész esetében elég könnyen leírható egy mondatban: az alienek jönnek, ráadásul gyilkos szándékkal jönnek, az emberiség meg vagy megmurdel, vagy nagyon sürgősen kiokoskodik valamit, és akkor talán egy elenyésző réteg életben marad. Mivel Hollywoodról beszélünk, természetesen a második opció lép életbe, de csak azután, hogy az alienek akkora károkat okoztak a bolygó infrastruktúrájában, gazdaságában és élővilágában, hogy húsz következő választási ciklus is kevés hozzá, hogy ezt bármilyen kormány rendbe tegye.

A két rész közt cirka húsz év telik el, a történet szerint is, és a valóságban is, ugyanis a Resurgence konkrétan a huszadik évforduló tiszteletére készült. Sokan az első rész szereplőgárdájából visszajöttek (pl. a fanok nagy kedvence, Jeff Goldblum, aki tényleg rohadt jó), de mellettük rengeteg új karaktert is behoztak, ami nem gondolom, hogy ártott volna a sztorinak.

Szóval, az első részt azért érdemes megnézni, mert mint film is megállja a helyét, a sztori, a karakterek, még a látvány is, ahhoz képest, hogy ’96-os, teljesen rendben vannak. A folytatás meg ugyan helyenként tényleg sötét, mint a segg, de jóval viccesebb, mint az első rész, még mindig jók a karakterei, látványnak meg egyszerűen szemet gyönyörködtető. Egy esélyt mindenképpen érdemel szerintem.

Intermezzo - Angyalhangok: A Cantemus Kórus adventi koncertje

Sose nézz a karnagyra, csak bátorítod vele...

Ma délutáni lamentáló-témánk: miért jó dolog énekelni?
Kezdjük a legalapvetőbbnél: király érzés, biológiailag is. Az éneklés hatásos stressz- és fájdalomcsillapító tevékenység, főként az általa felszabaduló endorfinnak köszönhetően, ami alapos délutáni dagályként önti el az agyad néhány sor önfeledt dalolás hatására, akár "van hangod", akár nincs, de erre még visszatérek. Arról már nem is beszélve, hogy állítólag fogyaszt. Jó, persze, a futás is, de ha élvezni is akarod a fogyókúrád, ezt inkább ajánlom.
És akkor még nem vettük figyelembe, milyen terápiás felszabadító hatást tud elérni. Érzelmet fejezhetsz ki, vagy álarcot ölthetsz általa. Az éneklés lazítja a lelked állagát, és mintha gyurmával játszanál, úgy formálhatod onnantól. Az énekelt zene erősít, gyengít, felvidít vagy érzelmessé tesz, akaraterőt gyújt, elengedést segít, haragot szít, félelmet űz. (Lehet, hogy a kézügyességed effektíve nem javul ezáltal, de a gyurma-hasonlathoz ragaszkodom, mert a lelkemen viselem minden olvasóm nyelvtani műveltségét. Tessék megtanulni értelmezni egy hasonlatot! Régen volt a gimnáziumi magyaróra.)
Ezeket a hatásokat pedig még erőteljesebben képes kifejteni a csoportos, ún. kóruséneklés. A jótékony eredményeket mantrázhatom további jó pár soron keresztül: stresszcsökkentés, idegnyugtatás, szinkronizálódott szívverés a társakkal - mi több, gyakran a zene ritmusát felvéve -, az endorfin mellett oxitocin termelődése, mely az egyedüllét és a szorongás elűzetésekor fellépő biokémiai reakciónk. Olyankor is beüthet, ha egy magányos délutánon felhív a legjobb barátod, de amikor húsz-harminc dalos pacsirta közt ácsorogsz, és végre már te is tudod kívülről azt a vérmesen egyszerű dallamot, amit elöl a pingvinjelmezes fószer percek óta integet a bűvészpálcájával - mi több, hajlandó is vagy a többiekkel együtt bátran belezengeni a térbe -: ez az élmény egy jóval erőteljesebb verzióját adja az oxitocin-öntetnek.
És mielőtt bármelyik, egy alaposan beskáláztatott, a Zeneakadémiát levelező szakon végzett varjú káráló hangi képességeivel megáldott olvasó egy laza csuklómozdulattal indítaná az egeret az "ablak bezárása" gomb felé - szeretném jelezni: nem kell Maria Callasnak lenni ahhoz, hogy egy kellemeset énekelj időnként. Ha nem egy kórusban, mert szégyellős vagy, hát énekelj a zuhanyrózsába, vagy teregetés közben, esetleg a slozin, lelked rajta. Vagy a kedvenc bandád koncertjén, a tömegben, vagy egy önfejlesztő körben. Csak nyugodtan, engedd ki a vadállatot... vagy a szelíd, vékony hangú állatot, bármi is lakozzék benned. Énekelj. Az egyetlen hangszer, ami benned lakik, amin mindenki tud valamennyire játszani, és amit bárki képes gyakorlással fejleszteni. Komolyan. Ha nem hiszed, járj utána, várnak a Google berkei.
Addig is: a Nyíregyházi Cantemus Kórus adventi koncertjén jártam a MÜPA-ban, és rég hallottam ilyen gyönyörűséget.

Nem, nem ők voltak, ez itt a poén helye.

Aki nem lenne ismerős a témában: az Advent a karácsonyi ünnepi készülődés ideje. Ennek megfelelően a szórakoztatásunkra Budapestre utaztatott, közel háromszázötven főnyi gyermek, fiatal és felnőtt tagból álló kórus karácsonyi műveket tűzött műsorra, illetve olyan populárisabb karácsonyi népénekeket szúrtak közéjük, mint az Ó, gyönyörűszép, a Pásztorok, keljünk fel, vagy a Dicsőség. A műsorban szerepeltek Händel, Caccini, Palestrina, Britten és Kocsár művei is, de Gyöngyösi Levente és természetesen Kodály Zoltán sem maradhattak le a palettáról.
Szeretném leszögezni, hogy mint kórusban több-kevesebb rendszerességgel éneklő ember, megengednék magamnak némi kritikát is, de csak egy kicsit később. A Cantemus ugyanis nem véletlenül van Magyarország és Európa élmezőnyében, ha kóruséneklésről van szó. Az utolsó tizenéves kisfiúig látszik, hogy a tagok elkötelezettek, és a gyakorlott hozzáértés mellett hatalmas élvezettel is csinálják, amit csinálnak. Ezen kívül a teljes kórus a tűpontos szervezettség biztonságával mozgott a színpadon, az összes karzaton és időnként a nézőtéren is, amit - ahogy azt a kórust gondos szeretettel dirigáló karnagyok, Szabó Dénes és Szabó Soma el is mondták - ennyi emberrel egyáltalán nem volt egyszerű begyakorolni. Az összkép ennek ellenére szemet gyönyörködtető volt, aminek a dekoratív (bár számomra ismeretlen rendszer szerint váltakozó) ruhák viselése is alaposan megágyazott. Volt itt visszafogott, fehér angyalkosztüm, népviselet, többféle nagyestélyi és öltöny is. Az egyetlen hátránya ennek a felállásnak talán csak annyi volt, hogy egy-egy embert nehéz lehetett rokonok vagy barátok számára szemmel követni, egyes kórustagok ugyanis két-három alkalommal is átöltöztek a szűk két órás előadás alatt.
A zenei hozzáállás fegyelmezett és tiszteletteljes volt, a barokktól a modern szerzők műveiig. A hangszereket - fuvola, orgona, hárfa, triangulum, csörgődob és vízzel töltött talpas pohár - határozottan kreatívan használták, ami a színpadi elhelyezésüket illeti. Persze a zenészek felé is minden elismerésem: Tóka Ágoston az orgona mögött az egész kórus biztos alapja volt műsorszámról műsorszámra, Vigh Andrea hárfajátéka előtt pedig csak tisztelegni tudok: régen hallottam zenészt ilyen érzékenységgel nyúlni a hangszeréhez.
Egyetlen negatívumként azt tudnám talán felhozni a kórus előadásában, hogy a gyakori ruhacserélgetés és a nézők körül történő folyamatos mozgások kissé erőltetettnek hatottak számomra. Ne értsen félre senki, tudom én, hogy a tinit és a nyugdíjast is egyformán kellene lekötni, de az, hogy az est ennyire előtérbe tolta a külsőségeket, időnként elvonta a figyelmet a zenéről. Mintha a szervezők nem merték volna hagyni, hogy a hangsúly igazán a kórus teljesítményére nehezedjen, az este sikere egyedül a zenén múljon. Ez nagy kár, ugyanis a kórus fantasztikusan szólt: felkészült és összeért teljesítményt nyújtottak. Hibáztatni azonban senkit nem tudok, nem is akarok: a cél nyilvánvalóan a figyelem megragadása és az unalom elkerülése volt.
Ami pedig a legjobban tetszett nekem, az a szólamok keverése. Aki valaha énekelt kórusban, most tegye a szívére a kezét, és mondja, hogy ehhez nem kell nagyon gyakorlott énekesnek lenni! Komoly kihívás, épp ezért kevés egyesület meri ezt bevállalni, ebben az esetben pedig nagyon jól sikerült, és még jelentést is társítottak hozzá. Ezt a felállást ugyanis, amikor a színpadon a szoprán mellett ott áll a basszus, a tenor pedig az alt fülébe énekel, a Cantemus csak olyan műveknél, vagy a koncert olyan szakaszaiban használta, ahol érezhetően fontos volt az összetartás. A nyitó Zadok, a főpap előadása alatt (mely művet a mindenkori brit uralkodó koronázásán játszanak az 1700-as évek eleje óta), illetve a fináléként feltűnő Adeste Fideles - Jöjjetek, hívek esetén kicsi és nagy, nő és férfi keveredve, megjelenésben és zeneileg mégis csodás összhangban álltak a közönség előtt, ezzel az emberi sokszínűség előtt is tisztelegve, melyet egy dolog mégis egyesít: a zene és a közös éneklés szeretete.
Életre szóló élmény volt ez a koncert számomra, és talán személyes elfogódottság nélkül is ez lett volna. Pedig jó lenne, ha egyszer már nem sírnám el magam, amikor meghallom Kodálytól az Angyalok és Pásztorokat.

Miért jobb a rosszfiú? - Vasárnapi elmélkedések

Nemrégiben futottam bele Dr. Vekerdy Tamás Facebook-oldalán a sápítozásba, hogy mostanában tendencia, hogy a kiskölkök a filmek/rajzfilmek negatív szereplőit tartják menőnek, velük azonosítják magukat, és ez jajj, micsoda szörnyűség. Mióta láttam leírva ezt a nettó faszságot, azóta érzek ingert, hogy megfogalmazzam a saját véleményemet a dologról, ami sommásan így fest: a bánatos francokat. (Én is Darth Vaderért voltam odáig ötévesen, semmi bajom nem lett tőle. És mind a mai napig vallom, hogy éljenek a negatív karakterek.) De mindjárt kifejtem jobban is.

Ennek a jelenségnek szerintem igen egyszerű oka van: a „rossz” karakterek egyszerűen érdekesebbek, emberibbek abban a tekintetben, hogy sokkal inkább hasonlítanak egy emberre a természetükben – hozzáteszem, itt most kifejezetten a jól megalkotott, rétegelt negatív karakterekről beszélek, nem a tucatáru főgonoszról.

Nem tökéletesek, vannak hibáik, éppen ezért könnyebb bennük az embert látni, mint a „jó” karakterekben, akik tökéletesek, mindig helyesen döntenek, sosincsenek kétségeik (lásd Captain America, csak hogy mondjak egy példát). Hol hiteles ez? Sehol. És ami nem hiteles, azt már senkinek sem lehet eladni; úgy tűnik, a kiskölköknek sem. És ami a még rosszabb, hogy ez a tökéletes, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen, mindig helyesen döntő „jó” karakter még mindig a jobbik eset, mert ebben legalább egy icipici munka van.

Na de ott vannak a manapság igen népszerű Young Adult könyvsorozatok (Takonylat, Evermore, Fallen, SzJG, meg a tököm tudja, még mi) főszereplői, akik tök szimplán üresek, de olyannyira, mint a tányérom a gyros-étteremben öt perc után. Semmi nincs bennük, konkrétan semmi, csak vázak, amiket az írói akarat mozgat ide-oda, nincs bennük karakter, amivel egyáltalán azonosulni lehet. Ilyen „jókra” meg senki sem vevő, teljesen érthető módon. És félreértés ne essék, nem csak a könyvekben figyelhető meg ez a tendencia.

A „jó” és a „gonosz” éles elhatárolódása és szembeállítása ma már egyszerűen nem működőképes szerintem, sőt, talán soha nem volt az. Olyan kevés dolog van, amiről abszolút kizárólagossággal lehet kijelenteni, hogy jó vagy rossz, hogy ezek csak a kivételek, amik erősítik a szabályt. Mellesleg meg az emberi természet maga is sokkal összetettebb ennél. Nem végletes lények vagyunk, hanem több ezernyi rétegből álló, pokolian összetett személyiségek, végtelenféle árnyalattal és színnel. Ezt lebutítani feketére és fehérre egyszerű ostobaság szerintem. És ez még a gyerekmesék szintjén is igaz. Nem, az a rohadt Disney herceg nem tudja mindig megmenteni azt a hülye picsa Disney hercegnőt. Bizony van olyan, hogy a sárkány felzabálja mindkettőt, majd jóllakottan visszafekszik aludni az aranyhalmára. És ezzel nincs semmi baj, mert az élet ilyen.

Végezetül hoznék két példát, ahol a rosszfiú annak ellenére az érdekesebb szereplő – legalábbis számomra –, hogy a jók mellette is tisztességgel megalkotott, színes karakterek. Mindkettő Marvel filmből lesz, mert úgy tűnik, manapság a piacon ők az egyetlenek, akik legalább megközelítőleg normálisan képesek megoldani ezt a problémát.

Az egyik a Doctor Strange ügyeletes bajkeverője, Kaecilius. Először is be kell ismernem, kábé a harmadik nézésre szerettem meg úgy istenigazából ezt a filmet, előtte csak elvoltam vele. És oké, abban, hogy megszerettem konkrétan ezt a karaktert, abban meg Mads Mikkelsen van benne vastagon. Meg a hangja. Meg a szája. Meg a mozgása. Meg úgy kábé mindene. 

Kaecilius

Na de térjünk vissza a karakterhez. Egyfelől, Nalini Singh, minden sötét, traumatikus múltak királynője, petróleumot pisilne a gyönyörűségtől, ugyanis Kaecilius pont a zsánere. Előbb a gyereke halt meg, aztán a felesége, ebből származó alkoholproblémákkal küzdött, és a többi. Mire elérünk a Doctor Strange sztorijáig, már mindezen túlvan; látszólag. Rohadtul csak látszólag, ugyanis minden, amit a filmben elkövet a drága, erre a fel nem dolgozott traumára vezethető vissza szerintem. És az, hogy ez a trauma nem került feldolgozásra, egészen biztosan a film ultimate jóságos(nak beállított) kung-fu mesterének, az Ancient One művésznéven futó intézményvezetőnek róható fel.

Mordo teljesen jól mondta, mikor kijelentette, hogy Kaecilius az ő hibája volt. Ugyanis ha valaki abban az állapotban tántorog be hozzám, mint azt Kaecilius feltételezhetően tette, nem kezdem el misztikus tanokkal tömni a fejét, hanem elrugdosom a legközelebbi pszichológusi rendelőbe, banyek! Minden más ráér azután, hogy legalább valamennyire összekaparta magát a szerencsétlenem.

Egyszóval, Kaecilius egy olyan rosszfiú, akinek a rosszfiúvá avanzsálását meg lehetett volna akadályozni. Elkerülhető lett volna, csak egy kevés józan paraszti ésszel, és persze jóval több empátiával és támogatással; és ez valahol rohadt szomorú és tragikus.

A másik kedvenc Marvel rosszfiú iránti rajongásomban, nem túlzás kijelenteni, milliókkal osztozom. Ugyanis ez a rosszfiú Loki, az utánozhatatlan, az egyetlen, az egész külön kicseszett pszichológiai esettanulmány. Komolyan mondom, Phd-t lehetne belőle írni, mindjárt trilógiaként. Nincs az a bármilyen jól megírt és összerakott „jó” karakter, bárhol, akit egy napon lehetne említeni Lokival. És ezt axiómaként vagyok hajlandó kijelenteni. 

Loki