Nabucco (2015, Kesselyák-rendezés)

Ezt nem így kellett volna. Nem így, nem ebben a formában, nem ilyen módon és főleg nem most. Tekintve, hogy a következő évadban nem lesz műsoron, most konkrétan felállt az a szituáció, hogy szerencsétlen énekeseket azért szívatták hónapokig, hogy lemenjen főpróbával együtt 7, azaz hét darab előadás. Ennek így az égvilágon semmi értelme nem volt.

Ha úgyis szünet jön, erre az egy évadra még igazán műsoron tarthatták volna a régi rendezést. Az is megtelt volna teltházra, és akkor csak felújítópróbákra lett volna szükség, nem egy teljesen új betanulásra, amit szerintem az énekesek is örömmel vettek volna, tekintettel arra, hogy nem egy közülük milyen kínzásnak van kitéve folyamatosan.

Na mindegy, lett egy új Nabuccónk, ami a közönség jelentős hányada szerint sokkal jobban szuperál, mint a régi. Nekem azért kellett pár előadás, mire ezzel legalább valamennyire egyet tudtam érteni, de harmadszorra már eljutottam odáig, hogy azt mondjam, valóban gördülékenyebb, kevésbé statikus produkció ez, mint az elődje. Tulajdonképpen az egyetlen szívfájdalmam az autentikus díszlet hiánya, az nekem egyszerűen kell egy igazán jó Nabuccóhoz.

Ez a Nabucco amúgy furcsa keveréke a hagyományos és a modernizáló – vagy sokkal inkább a stilizáló – operarendezésnek. A jelmezek, a jelenetek beállítása és megrendezése teljesen a hagyományos, megszokott vonalat követi, míg a díszlet erősen épít a potenciális néző agymunkájára. Emellett még új fordítást kapott a szöveg, ami erősen explicit, néhol egyenesen vulgáris, nem biztos, hogy ez így jó ötlet volt.

Az előadás úgy amellett, hogy új, még valamiben elüt az eddig tapasztalt többi előadástól: mesteri módon teszi pokollá kábé mindenki életét, aki részt vesz benne, legyen az énekkaros, szólista vagy akár nézőtéri ültető.

Szólisták közül Nabucco maga szív a legtöbbet, az ő szenvedései már konkrétan az első felvonásban megkezdődnek, ebből következik a nézőtérisek kálváriája is; ugyanis a drágámat felpakolták az erkélyre, hogy a szerencsétlen onnan üvöltözzön a mindenkori Zakariással. Ennek következtében kezdéskor az erkélyre való bejutás, és a nézőtériseknek az ültetés az egy külön mutatvány, tekintve, hogy a Bernáth Aurél terem felől a nézőtér nem megközelíthető.

Megnyugtathatok mindenkit, Nabuccónak azután se lesz könnyebb, hogy leszállt a mennyekből (az erkély ezt akarná szimbolizálni…), a második felvonásban küzdhet a valószínűleg újdonságként ható forgószínpaddal, ami ha nem figyel valaki, tartogathat kellemetlen meglepetéseket, plusz még a saját csicsás királyi palástja is ellene fordul, amibe ügyesen belegabalyodik, miközben lejtőn legurulósat játszik a villámcsapás után. De nem kell aggódni, mindkét Nabuccónk nagyon tehetséges szabadulóművész, még Houdini is könnyekre fakadna, ha látná, milyen fifikásan képesek ezek kigabalyodni abból a palástból.

Ezek után Nabucco még a súgólyukat is megjárja, ami már erősen súrolja a nézőknél a „nem tudom ezt hova tenni” szindrómát, végül aztán mégis megszületik a megoldás: a testi-lelki mélypont színpadi kifejezése. Oké… Akkor miért nem rögtön a zenekari árok?

Az már csak a hab a tortán, mikor Zakariásnak konkrétan a színpad leghátuljából kéne túlüvöltenie a kórust és a zenekart – gondolom, nem árulok el újdonságot azzal, ha megsúgom, hogy nem megy neki –, vagy mikor az énekkar a fináléban a közönségnek teljesen hátat fordítva énekelget. Az ilyen hibákat egy prózai rendezőnek még elnézi az ember, de egy olyan valakinek, mint Kesselyák Gergely, már nem igazán. Neki pontosan tisztában kéne lennie azzal, hogy hova nem rendezünk semmit a színpadon; vagy éppen azon kívül.

Egy Nabuccónak, azt gondolom, énekesi/színészi szempontból három igazán lényeges eleme van: Nabucco maga, Abigél, ill. Zakariás. Ez az a háromszög, ami képes lehet elvinni a hátán a többiek esetlegesen gyengébb teljesítményét, sőt ha nagyon jól válogatták össze a három sarokkövet, akkor akár még egy rossz rendezést is.

Lássuk, esetünkben ez hogy néz ki! Leginkább Nabuccóra fogom ezt kihegyezni, számomra igazából ő az, aki nagyon lényeges, Zakariás engem idegesít, és nem az énekesek miatt, akik éneklik, maga a karakter megy az agyamra, Abigél meg lány mivoltából fakadóan amúgy sem érdekel különösebben. Amíg nem kapok tőle migrént, addig ki vagyok vele békülve.

Nabuccóból kettő is jutott, elsőnek Alexandru Agache mutatta meg, milyennek gondolja ő Nabuccót – aki, itt jegyezzük meg, NEM asszír, soha nem is volt az, bármit is állít a szöveg! Egyvalamiben már elsőre biztos voltam, hogy Nabuccónak jobban elfogadom őt, mint Rigolettónak, bár alaposabban végiggondolva arra jutottam, hogy ebben az is szerepet játszhat, hogy új Nabucco, és vele látom először. Összességében tetszett, szerethető, de néha azért ijesztő Nabucco volt, ahol kellett, vérszomjas is; viszont szenvedni nem tud annyira, amennyire azt kéne, abban a váltótársa, Kálmándi Misi egyszerűen verhetetlen. Mondjuk mostanában neki meg is van minden oka, hogy az legyen.

Egyvalamit javasolnék Alexnak a jövőre nézve, mégpedig hogy keressen egy olasz nyelvtanárt, aki helyrepofozza a kiejtését, mert az viszont sajnos borzalmas… Akár a kedves váltótársat is meg lehet kérni.

Na igen, a kedves váltótárs… aki mellesleg az én kis szívem csücske, és aki még félholt állapotban is úgy adja elő a Dio di Giudát, hogy ottmaradok a székben, és szépen lassan leolvadok róla. Viszont az most már megkerülhetetlen tényező, hogy Misi félálomban szenvedi végig az előadásait, éppen csak az elvárt minimumot hozva.

Mindent összevetve nem egy olyan vészes Nabucco ez, egész hamar sikerült hozzászoknom, úgyhogy nem fogom bánni, ha majd viszontláthatom.