Rigoletto, avagy zsepit vadássz, ne boldog befejezést!

 

Anno, kicsit több mint egy éve ez volt az a darab, ami megismertetett azzal a fogalommal, hogy „opera”, és annak minden velejárójával – azzal, hogy próza nincs, csak zene és ének, hogy akik az operákban énekelnek, messze nem színészek, és hogy a legritkább esetben számítsak csak happy endre. Ennek ellenére mégis sikerült beleszeretnem ebbe a műfajba, és kitüntetett „első” élményként a Rigoletto mindig is különleges helyet fog elfoglalni nálam, ezért is vártam annyira, hogy újra láthassam.

Ráadás örömteli aspektusa volt ennek a szériának, hogy ismételten meghívták Ivan Magrit a Herceg szerepére, úgyhogy nézők és ültetők egyaránt örültek… ugyanis Ivan személyében egy dögös, tehetséges, kedves és szép hangú Herceget kapunk.

Hozzátartozik a sztorihoz, hogy jártam a házi főpróbáján az előadásnak, és ha csak abból indultam volna ki, amit a gárda ott leművelt, az életben nem hittem volna el, hogy épkézláb előadást fognak ebből másnap estére kihozni… viszont legalább sokat röhögtem a temérdek elmebajos hülyeségen, amit sorra műveltek.

Mivel mindkét szereposztáshoz volt szerencsém, a legegyszerűbb talán az összehasonlítós módszerrel értékelni a látottakat, szereplőkre lebontva. Ami lentebb következik, szigorúan szubjektív és elfogult vélemény, nem professzionális kritika, nem is kíván az lenni!

A Herceg (Ivan Magri/Andrei Dunaev): Mint már említettem volt, Ivanhoz már volt szerencséje a magyar közönségnek több alkalommal is, én a magam részéről előző évadban találkoztam vele először, de már akkor feltűnt, hogy milyen egy vonzó Herceg ő, én is simán bedőlnék neki. És emellé még remek hangja is van, és élethűen is játszik, amit én, aki az operák előtt két évig musicalhez voltam szokva, igencsak nagyra értékelek. Imádtam, hogy él azon a színpadon, minden gesztusa és megmozdulása hiteles a szerepben, és hát ugye ott az a nem elhanyagolható tényecske, hogy nem kicsit dögös… Tökéletes Herceg, és ami még egy plusz az alakításához, hogy neki simán elhiszem, hogy megváltozna Gildáért; Andreinek már nem.

Andrei a maga nemében egyáltalán nem egy rossz énekes, a játékkedve kifejezetten szimpatikus, ahogy kényelmesen belakja az Erkel színpadát, de ő tipikusan az a fajta srác, akit én komikus szerepekbe tudnék inkább elképzelni. Az egész személyisége, a vidámsága, az izgágasága nekem azt kommunikálja, hogy neki egy Szöktetés a szerájbólban vagy egy Szerelmi bájitalban lenne a helye, ahol remekül tudna érvényesülni. Persze ezzel nem azt mondom, hogy alapjaiban rossz Herceg, mert pl. ez a „társaság középpontja” személyisége remekül illik a Herceg karakteréhez is, de azt továbbra is fenntartom, hogy nem biztos, hogy neki tényleg ez a fajta szerep áll a legjobban.

Rigoletto (Kálmándi Mihály/Alexandru Agache): És igen, ez lesz az a rész, amit akkor se tudnék elfogulatlanul és száraz tárgyilagossággal megírni, ha az életem múlna rajta. Ugyanis a Rigoletto nem önmagában intézte el, hogy én megszeressem az operákat, ehhez nagyban hozzájárult az az énekes, aki a címszerepet énekelte. Ő volt Kálmándi Mihály. Míg őt meg nem hallottam énekelni, nem igazán tudtam elképzelni, hogyan lehetséges, hogy valaki kifejezetten egy énekes hangjába legyen szerelmes… na, most már ez is megy, és azóta az én kis szívem az repes az örömtől, ahányszor lehetőségem van hallani és látni őt.

Tudni kell, hogy akármennyire is odavagyok Misiért, az általános vélekedésem róla az, hogy kifejezetten csapnivaló színész. Ellenben Rigoletto… na, az ott van. Telitalálat. Hiteles, nincs az a problémám, hogy most akkor Misi randalírozik-e a színpadon, vagy éppen sikerült X időre beletalálnia a karakter bőrébe (ez Scarpiánál üvöltő jelenség volt), mi több, többször is majdnem elérte, hogy feladjam az elveimet, és bőgjek egy színházban. Ennyire kiemelkedően jó színészi teljesítményt még soha nem láttam Misitől, és határozottan egy élmény volt a dolog. A finálét meg szerintem akkor se tudná elrontani, ha kést szorítanának a torkához, akármilyen állapotban van amúgy, csak eléri, hogy a közönség jelentős hányada zsepi után kezdjen nyúlkálni.

Agache szegény halmozottan hátrányos helyzetből indult nálam: még életemben nem láttam/hallottam semmiben, vadidegen volt számomra, zsákbamacska, az külön dobott egyet a kezdeti bizalmatlanságomon és ellenszenvemen, hogy a kedvenc énekesem váltója; ebből a szituból kábé lehetetlennek tűnt, hogy fordítson. Nem is tudott, legalábbis Rigoletto tekintetében. Én már hozzászoktam az eltelt idő alatt egy Rigolettóhoz, és jelenleg nem érzem úgy, hogy egy másikat tudnék tolerálni; de azt sem állítom, hogy Agache rossz, mert nem. Más szerepben, mondjuk Scarpiának, nagyon szívesen megnézném, és elég esélyesnek tartom, hogy tetszene is. A lényeg, hogy olyan szerep legyen, amihez még nincs rögzült benyomásom és elvárásom, és akkor biztosan fog tudni élni a lehetőséggel, hogy csatlakozzon nálam azon baritonok közé, akiket szeretek.

A két Gilda, Miklósa Erika és Rácz Rita számomra túl sok vizet nem zavartak, bár azt meg kell jegyezzem, nem értem, mi ez a nagy felhajtás Miklósa körül. Oké, nagyon csinos, meg szép hangja van, sőt, jól is játszott általában, de szerintem semmi különös… Sőt, nekem néha már sok volt, kicsit túlzásba vitte a vigyorgást és szerelmes sóhajtozást, és az egész átcsapott amatőr színjátszásba, ami viszont idegesített.

Még egy említésre méltó szereplő Sparafucile (Gábor Géza), aki igazán ért hozzá, hogy hogyan kell hiteles bérgyilkost alakítani, ráadásul mikor először megjelenik, a frász töri ki az embert, nézőt és szereplőtársat egyaránt. Szegény Rigoletto…

Egyvalami azonban biztos: az első szereposztás egy olyan Rigolettót tett le most az asztalra, ami élt, ami az elejétől a végéig hiteles és élvezhető volt, és ami még meghatározóbb élmény volt talán számomra, mint az a bizonyos „első”, 2013. november 22-én. Nagyon kíváncsi leszek, hogy a következő évadban is elő tudnak-e rukkolni valami hasonló kaliberrel.