Carmen 2014, avagy torreádornak áll a világ

Ez az opera már másodszor fut neki annak, hogy megnyerjen magának, új rendezéssel, nem annyira új szereplőgárdával, új ötletekkel, új kábé mindennel… és ugyan nem tudom azt mondani, hogy ismételten megbukott, de még mindig nem sikerült neki elérnie, hogy kedvenc legyen belőle. Viszont legalább odáig eljutottunk, hogy a zene már kifejezetten nagyon tetszik, és egyetlen casting-húzással elérték, hogy az előadások felén biztosan bent akarjak lenni – az más kérdés, hogy ezt egy picit nehézkes lenne megoldanom, nem is sikerült.

A problémám az előző Carmennel alapvetően az volt, hogy finoman fogalmazva is legfeljebb a „nézhetetlen” jelzőt lehetett ráaggatni. Unalmas karakterek, unalmas történet, unalmas történések a színpadon. Garantált elalvás, de legalábbis háromórás szenvedés.

Ehhez képest Oberfrank Pál Carmenje már messze nem esik a „nézhetetlen” kategóriába, sőt, néhány helyen olyat művel, amit még egyik másik operánál se láttam: a nézőtéren majd’ meg lehet dögleni a színpadról áradó feszültségben – az már egy másik dolog, hogy ezt egy idióta barom torreádor ügyesen tönkrevágja nekünk. De erről később.

A fent említett casting-húzás természetesen Kálmándi Misit takarja, akit igen helyesen betettek Escamillónak, és aki nemes egyszerűséggel még úgy kétszáz évre kibérelte magának a helyet a szívem csücskében. És ennek érdekében csak annyit tett, hogy hátat fordított és végiglejtett a színpadon… Na jó, meg szépen is énekelt; de egyre inkább az a benyomásom, hogy ő akkor se tudna csúnyán énekelni, ha az élete múlna rajta.

Mostani Carmenünk egy modernizált előadás, mert mostanában az a felfogás dúl, hogy az opera akkor jó, ha modernizálják; na, hát szerintem meg nem. Eredeti forgatókönyv szerint a Carmen az 1800-as évek közepén játszódik, ezt most áttették napjainkba, bár a ruhákon kívül igazából nem sok minden utal erre, ezzel az erővel lehetne pl. az 1900-as évek második fele is. A néhány kritikában már pedzegetett „celeb-kultusz” még úgy-ahogy elfogadható mint modern elem, bár hozzátenném, celeb-kultusz mint olyan létezett majd’ minden történelmi korszakban; csak nem így hívták. Az Escamillo köré épülő sztárolás ugyanúgy celeb-kultusznak tekinthető az 1800-as évek közepén, mint napjainkban, ugyanúgy zajlik, csak más névvel illetjük. Akkor hősnek hívták, ma celebnek. Ennyi.

Másik modernizált elem, amit, megjegyzem, nagyon sokan nem tudnak hova tenni – köztük én sem –, a pompom-lányok szerepeltetése. Egyszerűen semmi, de semmi értelmét nem látom, én végül elkönyveltem fanservice-faktornak; bár komolyan mondom, letérdepeltetném és tarkón lőném azt, aki kitalálta.

(Zárójeles megjegyzés: a mostani Carmenre batárnagy betűkkel ki kéne írni, hogy epilepszia-veszélyes. Csak egyszer fognak bajba kerülni miatta, de akkor nagyon.)

Azt még mindig nyugodt szívvel ki lehet jelenteni, hogy a Carmen a sztoriját tekintve nem egy nagy eresztés, és még mindig ugyanúgy jelen vannak benne azok a hibák, amik már a Szinetár-féle rendezésre is jellemzőek voltak (gondolok itt leginkább a karakterek kidolgozatlanságára). Viszont most sikerült egy olyan gárdát összeválogatni – legalábbis az első szereposztásra –, akik képesek ha nem is nagyon érdekfeszítővé, de legalább aránylag érdekessé tenni ezt a sztorit.

Nyári Zoltánról már volt szó korábbi írásban, de csak ismételni tudom, amit ott leírtam: az, hogy SZFE-t végzett, olyan előnyt biztosít neki, amivel az Erkel színpadán rajta kívül szinte senki nem büszkélkedhet. Ő az, aki színészileg is abszolút ott van azon a színpadon, aki színészként is végzi a munkáját, nem csak énekesként. Ő az egyik legfőbb oka annak, hogy ez a Carmen nem nézhetetlen.

A harmadik felvonás végén, a táborjelenetben, mikor van az a Micaela-Carmen-Don José hármas, egyszerűen olyan istentelen feszültséget és drámaiságot képes Zoli teremteni, hogy az ember háta beleborsódzik; és én ezt még soha nem tapasztaltam ezelőtt operaszínpadon. Egyszerűen fantasztikus. És igen, ebbe a bizonyos jelenetbe barmol bele a mi idióta torreádorunk.

Rendben, értem én a koncepciót, ahogy Escamillo megy le szépen a hegyről – mert egy hegyen van ám az a tábor –, énekelget magában, hogy ne féljen a sötétben. Csak hát a hegyek közt jól terjed a hang, így felhallatszik a dalolászása a táborba is. Oké, vágom.

De akkor is, könyörgöm…!!! A színpadon éppen megveszik mindenki, akkora a feszültség, a nézőtéren olyan néma csönd van, hogy még az eltévedt szúnyogot is hallani, erre ez a hülye beleénekel. Ráadásul azt a betépett Torreádor-dalt (amit amúgy szeretek, de itt olyan szinten áll kontrasztban az aktuális jelenettel, hogy az már fáj). És hiába Misi, meg hiába imádom, itt komolyan hozzá bírtam volna vágni valamit.

Ettől a kis közjátéktól eltekintve Misi a szokásos profizmusával nyúl ehhez a szerephez is, talán egyetlen baj van, bár ez a nézők igen jelentős százalékának biztosan nem számít: Misi és a francia nyelv… hát, fogalmazzunk úgy, hogy mintha nem igazán szeretnék egymást. Az olasz meg a német sokkal jobban áll neki. Nekem folyamatosan az a benyomásom, hogy nem úgy, mint az olasznál, ami már ösztönszintű nála, a franciával komolyan küzd, abszolút nem hangzik természetesnek tőle. De azt meg kell hagyni, hogy aranyos, mikor próbálkozik vele.

Ami még Misinél külön szót érdemel, az a ruhája az utolsó jelenetében: gyönyörű szép, autentikus torreádorjelmez. A margitszigeti előbemutatón még egy másik fajta ruhát viselt, amire ugyan rá lehet fogni, hogy torreádorjelmez, de mégis marad az embernek némi hiányérzete, főleg, ha látott már életében igazi torreádort. Vagy csak egy normális Carmen-rendezést.

Az első szereposztásban nem futottam bele olyan énekesbe, aki kiverte volna nálam a biztosítékot, mindenkivel elvoltam, és ami külön jó, hogy Nyári Zoli húzza őket felfele színészileg. Viszont volt szerencsétlenségem találkozni Misi váltójával, az echte francia Marc Mazuirral, akiben az egyedüli jó dolog, hogy ő legalább tud franciául. Ezen kívül nincs benne semmi értékelhető, pláne nem a hangja, engem még arról sem sikerült meggyőznie, hogy valóban bariton lenne a drága. Nekem sokkal inkább tűnt egy hörghurutos tenornak.

Mindent összevetve, az első szereposztásban bárkinek merném ajánlani ezt a Carment; a másodikkal viszont csak saját felelősségre próbálkozzon bárki.