Énekesek Életnagyságban II. - Kálmándy Mihály interjú

Hm, mintha ígértünk volna valami olyasmit, hogy alakulóban van a második interjúnk, nem igaz? Úgy hónapokkal ezelőtt. Nos, jobb később, mint soha: ezúttal Christine beszélgetett kis országunk egyik legnépszerűbb baritonjával, Kálmándy Mihállyal.

Fotó: Nánási Tamás

A baritonkarakterek általában gonoszak, de legalábbis viseltetnek némi rosszindulattal a tenor/szoprán iránt. Mennyire tudsz azonosulni ezzel a fajta sztereotípiával, könnyű a gonoszt adni?

A baritonszerepek az igazi férfi akció-figurák egy operában, a tettek emberei. Tulajdonképpen ők azok, akik alakítják a környezetüket: ha pl. Jago nem bosszulná meg, hogy Otello a sokévnyi kiváló katonai szolgálata ellenére is mást léptet elő, mindenki békésen élne tovább, nem lenne dráma. Ezeknek a dinamikus karaktereknek az útján vannak szép számmal erőből, erőszakból megtett lépések, amik sok esetben negatív színben tüntetik fel őket. Viszont Verdinél az opera végén a figurák általában visszanyerik emberi arcukat, bár Jago pont kivételnek számít ebben is. Ezekkel a nagyszerű egyéniségekkel jól tudok azonosulni, ha sikerül megtalálnom a figura igazát, az ő szemszögét.

Van-e olyan szerep, amit különösen kedvelsz vagy utálsz, és akkor se játszanád, ha a csillagokat leígérik neked az égről? Melyik az, és pontosan miért?

Énekes nem gondolkozhat ilyen tagadással a hivatásával szemben, de vannak olyan főszerepek, amelyeket még nem nagyon tudtam megkedvelni. Ezekről nem lehet nyilatkozni fekete-fehéren, mert én is fejlődök. Ami a kedvenceket illeti: mindig annak a szerepnek élek szívvel-lélekkel, amelyiket aktuálisan énekelem, másképp nem megy.

Melyik színházfelfogást érzed inkább közel magadhoz? Tradicionális vagy kortárs rendezés?

Mindenképpen a tradicionális rendezést érzem magamhoz közelebb, ami számomra magába foglalhatja a modern látványt is, amennyiben maga a rendezés nem megy a darabbal és az énekessel szemben, hanem szerves egységben marad a mű eredeti mondanivalójával, gondolatiságával, nem mászik bele a zenei megvalósításba és nem akar minden áron más karaktereket színre vinni, mint amilyeneket a szerző megálmodott.

Mi indított rá, hogy operaénekes legyél? Mi vonzott ebben a pályában?

A Szüleim mesélték, hogy négy évesen már folyamatosan énekelgettem játék közben, meg dirigáltam a rádiónak, és úgy is nőttem fel, hogy körülvett a zene és az éneklés. Több hangszer is a vonzásában tartott és tart, de végül az éneklés volt az, ami az önkifejezés legmagasabb szintjére emelt és megnyitott előttem sok-sok kaput. Szerencsére hangi adottság is volt hozzá. Valahogy úgy jött össze, hogy Édesapám és Édesanyám is határozott énekesi tradíciókkal rendelkezett mindkét szülői ágon – egyik környezetében a népi, a másikéban pedig az egyházi zene bírt különös fontossággal. Nekik is, a testvéreiknek is gyönyörű hangjuk volt. Az ünnepeink arról szóltak, hogy mindig, mindenki együtt énekelte egyik zsoltárt a másik után. Édesapámnak – ma már tudom – különlegesen szép, igazi bariton hangja volt. Érdekes lehet, hogy 18 éves koromig nem láttam élő operaelőadást, csak tudtam, hogy operaénekes akarok lenni! Eszembe sem jutottak az anyagiak, vagy az esetleges hírnév, fogalmam nem volt arról, mi lehet ennek a hivatásnak a hozadéka, csak tudtam, hogy színpadon kell lennem.

Melyik volt a legemlékezetesebb előadásod? Miért?

Több is volt, nehéz így kiragadni… Salzburgban a Bolygó Hollandi, amit beugrással énekeltem, az előadás után pedig több, mint negyvenen vártak a művészbejárónál és megbravóztak, amikor kiléptem. Rómában a különleges szépségű Láng, vagy az államvizsgám Nabuccóval, alig 25 évesen. Akkor, abban a lelki-szellemi állapotban a Nabucco vitt át minden problémán, és az is hozta meg az első nagy sikert. A Dohány utcai zsinagógában pár éve tolmácsolt Nabucco úgyszintén meghatározó élmény volt. A meghatottságtól alig tudtam végigénekelni az áriát, mert egy nagyon autentikus helyen történt ennek a megrázó, bensőséges imának az előadása. Hasonlóak ebből a szempontból a budapesti Salome produkciók, mert ott egy szent embert kell színpadon életre kelteni, egy prófétát, és a szerző csodálatos dallamokat adott neki, a szövege meg egy-az-egyben bibliai. Talán azért is nagy élmények ezek, mert mindegyik különlegesen nagy megmérettetés volt a karrierem folyamán és a vártnál nagyobb sikert hozott.

Van-e kedvenc jelmezed? Miért pont az?

Ha kényelmes, ha jól érzem magam benne, akkor rendben van. Általában jól jövök ki a jelmezekkel és mivel tervezéssel is foglalkozok, tudok segíteni ötletekkel.

Van-e példaképed? Ki, és miért?

Az „aranykorból”, tehát a ’20as és ’60as évek közötti időszakból van jó néhány művész, aki hangszépségével, előadásmódjával és csodálatos felvételeivel például szolgál nekem: Titta Ruffo, Riccardo Stracciari, Aureliano Pertile, Ettore Bastianini, Franco Corelli, Franco Bonisolli, Giangiacomo Guelfi, Leyla Gencer, stb.

Mivel töltöd szívesen a szabadidődet? Esetleg sportolsz valamit?

A feleségemmel, Zitával imádunk a természetben lenni, sétálni, állatokat megfigyelni. Ő művészettörténetet is végzett zenetudomány mellett, ezért a kiállítás-látogatások vele mindig nagy élményt jelentenek. Tradicionális íjászattal is foglalkozok, bár sajnos egyre ritkábban van rá időm. Szívesen főzök, szívesen csendesedek el templomokban. És persze a fényképezés… a fényképezés, az nagy szenvedély!

Komolyzenén kívül van-e más műfaj, stílus, amit szívesen hallgatsz?

Nagyon szeretem a kínai hegedű hangját és egyes country számokat is kedvelek, amin az emberek általában nagyon meglepődnek. Zita heidelbergi egyetemistaként egy professzionális reneszánsz tánccsoport tagja volt, majd tangóval is foglalkozott, ezért általa sok reneszánsz tánczenét és tangót szerettem meg, és jazzt is hallgatunk.

Ha nem énekes lennél, mivel foglalkoznál szívesen?

Óóó, sok mindennel! Dirigálnék, rendeznék, pilóta lennék, vitorláznék, nyitnék egy éttermet, festenék, faragnék… ez hirtelen elég.

Milyen nyelveken beszélsz, és hol, hogyan sikerült megtanulni őket?

Magyarul, románul, olaszul, angolul és németül beszélek, franciául és spanyolul pedig értek. Van, amit muszáj volt megtanulni, van, ami csak úgy rám ragadt... mindig igyekeztem tanulni valamicskét ott, ahol pont tartózkodom.

Melyik operaházban szeretnél mindenképpen énekelni még a pályád során?

Igazából, és első sorban az opera újraalkotásában résztvevő személyiségek érdekelnek, úgy karmester, mint rendező és énekes kollégák. Ott szeretek lenni – és ez bárhol lehet –, ahol igazi, őszinte, művészi és lelki igény van a Szépre és a Jóra.

Mely operákat ajánlanád egy kezdő operahallgatónak, aki ismerkedik a műfajjal?

Sok gyönyörű opera van, amelyik elvarázsolhat egy kezdő hallgatót, hosszasan lehetne sorolni: Aida, Nabucco, Rigoletto, Don Carlos, Tosca, Carmen, Varázsfuvola, Don Giovanni, Bánk bán, Hunyadi, Traviata, Tannhäuser…