Lázálom - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

George R. R. Martin – Lázálom

Kiadó: Alexandra

Kiadás éve: 2013

Eheti könyvajánlónknak a vámpírfanok nagyon örülhetnek (nem, nem a csillámfaszláma-rajongók), ugyanis a nagysikerű Trónok harca sorozat szerzőjének, George R. R. Martinnak korai regénye, a Lázálom kerül sorra.

A sztoriról első blikkre nem igazán mondaná meg az ember, hogy vámpírtörténet. Az 1860-as években járunk, mikor is a Mississippi folyón javában dúl a gőzhajózás virágkora. Főhősünk is egy ilyen gőzhajó-tulajdonos, Abner Marsh, aki eleinte nagy sikerrel űzte mesterségét, de aztán önhibáján kívül tönkrement, és most csak tengeti napjait egyetlen pici megmaradt gőzöskéjével, az Eli Reynolds nevűvel.

Ekkor lép be a történetbe egy Joshua York nevű rendkívül titokzatos és még annál is sokkal gazdagabb üzletember, aki elhúzza Abner orra előtt a mézesmadzagot: annyi pénzt kínál neki, hogy abból a világ legnagyobb, legszebb gőzösét építheti meg magának – ez lesz a Lázálom –, cserébe csupán csak annyit kér, hogy tartsa a pofáját és engedelmeskedjen. Na, az ilyeneknek nem szokott soha jó végük lenni.

Itt se lesz az.

Ami a könyv erőssége – a Martintól már jól ismert erényeket leszámítva, úgymint zseniális karakterek és hibátlan történetmesélés, stílus – a jól felépített és hiteles vámpír-mitológia, szóval mindenképpen ajánlom a regényt azoknak, akik valami újra vágynak vámpír-téren.

Aki viszont megragadt a mihaszna, csillogó puhapöcsök nyáladzásánál, az kerülje el nagyívben. Túl magas lenne neki a színvonal.

Met-leső - Trubadúr 2011, avagy a rajongás első napja

Hú ez de régen volt... és még mindig jó emlék. Na, akkor belevágok. Az első MET-leső!

Gondolom, tudtok róla, mint lelkes műfajrajongók (oops, mégsem?), hogy Budapesten a Művészetek Palotájában is lehet operákat nézni, egyenesen a New York-i Metropolitan operaházból közvetítve. Én lassan öt évadot ültem már ebből végig, és sajnos azt kell mondjam, gyakran minőségibb dolgok kerülnek a vetítővásznon a szemem elé, mint az itthoni színpadokon, még akkor is, ha makacsul hiszem, hogy magyarokként piszkosul tehetséges zenészek vagyunk. Most viszont nem arra akartam kitérni, mi működik rosszul hazai kis rendszerünkben, bár ég a billentyűzet az ujjaim alatt, hogy kirohanást intézzek egyesek ellen; például képzeljétek el, most tudtam meg, hogy a rendezők az Operaházban... oké, nem, ezt nem most, majd egy későbbi posztban. Beszív-kifúj, lenyugszik, térjünk vissza a MÜPA-s vetítésekre!
Kezdésként egy kis előnyök-hátrányok ajánló erről az egészről, hogy értsétek, miről van szó, ha még sosem voltatok ilyenen.
1.) A Met-vetítéseket vagy az Előadóteremben, vagy a Fesztivál Színházban nézhetitek meg. A Fesztivál Színház 459 férőhellyel operál, ennek ellenére arénányi hatást kelt. Sok ember, nagy zaj, még nagyobb visszhang (fura az akusztika). Az Előadóterem kisebb, kevesebb ember fér el, mint egy pici és privát moziterem. Surprise: lábhely van bőven, a sor közepére későn érkező is be tud lejteni a helyére anélkül, hogy fel kelljen kászálódnod.
2.) Ruhatár egyik teremben sincs, a kabátod vagy az öledben szorongatod, vagy lent hagyod a mélygarázsban a kocsidban, ha jogsival rendelkező mázlistyúk vagy.
3.) Büfé ellenben van, mindenhol, és qrva drága. Komolyan, drágább az Operaháznál is. Nézőtérre kaja-piát bevinni még mindig nem szabad. Itt sem.
4.) Nagyon! sok! marketing! A vetítések elején kb reklámokat nézhetünk, amelyekben a Bloomberg Co.-t és egyéb founding szponzorokat hype-olnak (sorry, túl sok angol szó... leállok :D ). A lényeg, olyan dolgokat nézhetsz a vetítés előtt majd' 10 percen át, amik alatt egy átlag moziban hozzá sem nyúlsz a popcornhoz, mert "az még nem a film".
5.) Az élő közvetítésnek köszönhetően a kép időnként (kb. évadonként két-három előadás alkalmával) hosszabb-rövidebb időre kihagy, majd visszajön. Ezáltal nem veszít sokat az értékéből maga az előadás, de a rendesen kidob az élményből. Ahhoz azért nem eléggé, hogy hörögve követeld vissza a jegyed árát a kasszánál, de na... nem szeressük.
6.) Az amcsiknak van egy jó adag tenyérbemászóan felszínes stílusuk, ami a szünet-közi interjúknál jön át nagyon. Ezt vagy ignorálod vagy szereted, kissé fárasztóak.
7.) Apropó interjúk: elhúzódnak és túlnyomó többségükben nem szólnak olyan dolgokról, amik érdeklik a nézőt. Viszont a szünet miattuk van vagy harmincöt perces, ergo Metes Wagnert nem ajánlanék senkinek, ha csak nem zavar, hogy hajnali fél egyre érsz haza.
8.) Haj, az a fránya financiális szempont... a jegyek piszkosul drágák. Erre mondjuk van megoldás: az Uránia moziba is közvetítenek Met-operákat, ugyanazokat mint a MÜPA-ba, és ott nem kell nagyon mélyen zsebbe nyúlni.
És akkor most lássuk a műsort!

Először látogattam meg éppen kedvenc, villogó strassz-piercingekkel rakott falú fővárosi színházunk operaközvetítését, amikor is a Trubadúrt vitték vászonra - "lájv in éjcsdí". A Fesztivál Színház iszonyat kényelmetlen székein, szívem csücske nagymamámmal vártuk az előadás kezdetét - engem vitt magával, merthogy kellett neki a tolmács az előadásközi interjúkhoz (azokat, az operától eltérően nem feliratozzák magyarul). Megbocsájtható vétek, nem igaz? Sokszorosan is, ugyanis hatalmas élmény volt az este... de nem kifejezetten az előadás minősége miatt. Részletesebben?
Well, lemme see. A rendezés (és a színpadkép) nem túl változatos vagy érdekes, de elég merészre sikeredett helyenként, mint például a második felvonás-beli szajhák jeleneténél. Fan service pipa (lásd izmos félmeztelen statisztapasik), a jelmez rendben volt, és a dramaturgia is csak a megszokott, kikerülhetetlen opera-problémáktól szenvedett, mint hogy nulla karakterfejlődés, vagy "haldoklom de még simán eléneklek egy nagyáriát"... most soroljam? Tudjátok ti. Szereplők következnek, itt ugyanis sorra értek a sokkok.

Kezdjük azzal, hogy értem én, hogy tenor, de Marcelo Álvarez egyszerűen NEM hiteles hős. Nem csak a külseje miatt nem alkalmas a hősszerelmes szerepre, de a színészi játéka a baseball-ütővel a föld alá püfölt ingerküszöbömet nem legyinti meg akkor sem, ha kölcsön kér egy ugrólécet Ivan Uhovtól. Fapofáját az ablakom alatt álló hatvanéves tölgy megirigyelné, és amellett, hogy a hangjáért sem voltam odáig, Manrico karaktere szokás szerint pecsétgyűrs kisujját sem képes mozdítani a szopránért. Na mondjuk ezért a szopránért én se tenném a helyében...
Sondra Radvanovsky hangja nagyon szép, hajlékony, ezt el kell ismernem. A felsőbb regiszterek kifejezetten jól állnak neki, szenvedés nélkül dalolja ki a magas C-ket... node kérem szépen, kedves Ms. Sweete rendezőasszonyság, hát hová tetszett tenni azt a két zselés üveglabdát, amit a szemgödrébe teremtett a Jóisten? Ha olyan jó nő Leonora, hogy a fél cast döglik utána, akkor legalább valamilyen szinten tessék már kielégíteni az erre vonatkozó esztétikai igényeket! Radvanovsky szegénykém nem igazán kéne, hogy induljon a "Meseszép szűzleányka" címéért! Hogy "A világ legijesztőbb boszorkánya" futamba beférne-e? Hm... most jófej legyek, vagy őszinte...? Vinné a kategóriát.
Mert ha már itt tartunk, ki is versenyez az opera hercegkisasszonyáért Álvarez barátunkon kívül...? A VILÁG LEGDÖGÖSEBB OPERAÉNEKESE! Nope, nem viccelek, szeretném bemutatni személyes kedvencemet (aki még nem hallott róla), és a világ leg-bugyimarasztalóbb megjelenésű baritonját. Dmitri Hvorostovsky volt olyan édes megjelenni Luna gróf szerepében!

Eskü a hangok alapján a MÜPA-s közönség teljes női szakasza levegő után kapkodott gyönyörűségében, amikor először megjelent, és én is itt tátottam el a számat akkorára, hogy szerintem pár segítőkészebb vendég értesítette a nézőtérieket, hogy megjelent egy fekete lyuk a földszint tízen-valahányadik sor balközepén. És aztán összenéztem a nagymamámmal... Huston, we have a problem, a fekete lyukak száma kettő, ismétlem, kettő! Ez a pasi ugyanúgy bűvöl el játszi könnyedséggel, lehetsz tizenhét vagy hetvenhét, a hangja pedig audiális folyékony csokoládé karamelldarabokkal. Pont. Ne kössetek bele, az és kész, én még ilyen selymesen simogató hangot nem hallottam mástól. (Most mit akartok? ;) Ha Christinének lehet kedvence, nekem is lehet... kell valaki, akivel nem tudok szkeptikus és elfogulatlan lenni.) És akkor most mondjátok, hogy ez a férfi nem érdemelne ennél jobb csajt...

A nő tartotta magát a szerephez, és a megerőszakolós jelenetnél lerugdosta magáról Dimit, de most akkor szívedre a kezed, Sondra, és valld be. Tudom, hogy inkább ráugrottál volna! (Bezzeg Anna Netrebko lesmárolta, mikor az ő partnere volt, pedig ugyanezt a frigid karaktert játszotta... úgy kell azt!)
Most pedig kis rajongói kitérő után vissza a hideg tényekhez. Dolora Zajick Azucena szerepére hibátlan választás volt, Stefan Kocán mint Ferrando szintén. Előbbi nagyobb, utóbbi kisebb szerepet vitt a hátán, de különböző dolgokban is nyújtottak bravúrosat. Zajick hangilag oldotta meg elképesztően a boszorkányasszony egyébként kifejezetten nehéz szerepét, Kocán pedig simán hozta színészileg a gróf szárnysegédjét, nem maradva el tőle perverzitásban (és amúgy látványnak sem utolsó).
És ha meg nem mondtam volna, Verdi zenéje monumentális és hátborsództatóan szépséges, színielőadás nélkül is bármikor megéri meghallgatni lényegében akármelyik művét.

Érdemes egy-kettőt megnézni a vetítésekből, az idei évad is kifejezetten jó előadásokat tartogat, a '16-17-esről nem is beszélve. A Trubadúrt meg valahogy kötelező beszerezni, ha másért nem, a zene már rohadtul megéri!

Képek: https://www.metopera.org/

Jacob védelmében - Blogom, blogom, mondd meg nékem, mit olvassak ezen a héten?

William Landay - Jacob védelmében

Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó

Megjelenés éve: 2013

Első könyvajánlónk tárgya egy remek krimi, ami pár hónapja került a kezembe, William Landay Jacob védelmében című kötete. Bárkinek, aki szereti a részben a bírósági tárgyalóteremben játszódó, vallatós történeteket, igazi ínyencfalat lesz a könyv.

A sztori szerint van nekünk egy ügyészünk, Andy Barber (ő a narrátor), aki feleségével és tizennégy éves fiával, Jacobbal él a Newton nevű kisvárosban. Egy napon aztán szörnyű bűntény rázza fel a városka álmos dögunalmát, ugyanis a közeli parkban holtan találják Jacob egyik osztálytársát; valaki leszúrta.

Andy természetesen teljes gőzzel veti bele magát az ügybe, de nem kell hozzá sok idő, hogy az újabb és újabb felbukkanó bizonyítékok alapján a gyilkosság gyanúja a saját fiára terelődjön.

A könyv nem egy karcsú olvasmány – 511 oldal –, ebből következően pedig elég lassan csöpögteti az információkat, de ez nem jelenti azt, hogy unalmassá vagy érdektelenné válna. Rengeteg kisebb, de lényeges és fontos momentum húzódik meg a háttérben, amiket a szerző zseniálisan adagol nekünk, olvasóknak, folyamatosan biztatva minket, hogy lapozzunk csak tovább. A történetét tekintve ez a könyv nagyon könnyen előidézheti a „Csak még egy fejezetet”-szindrómát.

Ami szintén nagyon szimpatikus, hogy ugyan a történet világa erősen fekete-fehér – vö. bíróságok, jogalkotás, bűnös-ártatlan kettősség, középút nincs –, a karakterei mégsem azok, a mellékkarakterek sem. Van nem is egy szereplő, akit egyszerre lehet sajnálni, de közben pokolian utálni is.

Akiknek ajánlom ezt a könyvet: természetesen elsősorban krimi-rajongóknak, olyanoknak, akik érdeklődnek a büntetőeljárások lefolytatásának módja iránt – mert elég részletesen benne van –, illetve azoknak, akik nem dőlnek be annak az axiómaként elfogadott vaskos tévedésnek, hogy a gyereket alanyi jogon ártatlannak kell tekinteni, mert gyerek. Mert ez egyáltalán nem biztos.

Mammon... illetve pardon: Manon! Avagy arról nem volt szó, hogy megszeretek egy balettet!

Adott egy lány, aki választhat a true love és a pénz mámorító illata között... na találjátok ki, miből lesz itt a cserebogaras konfliktus. Ezt a történetet Puccini zenéjével még elviselem, bár szerény véleményem szerint amit Manon Lescaut művel, olyat nem tesz becsületes ember, arról meg inkább nem is beszélek, hogy aki megtalálta élete kinevezett értelmét, az NEM hagyja lógva a pasit pár smukkért meg kisállatokról lenyúzott bőrdarabért, akármennyire is státuszt szimbolizál az a szőrös cucc a nyakadban, cicavirág! Szóval nem, nem mondanám, hogy a sztori nagyon megfogna, és amikor megtudtam, hogy ez az előadás nem Puccini operazenéjét lesz szíves előtérbe helyezni, hanem Massenet egyéb zenéire koreografált ugrabugra lesz látható - holott kedves fhanszia barátunk még ÍRT IS ILYEN CÍMMEL EGY OPERÁT, de nem, nem azt használják fel, hanem más egyéb műveinek aláfestéséül nézhetem majd a pas de deux-ket sorra... na szóval, nem voltam elragadtatva. Unom a baletteket, nekem a vokális színház a zenés színház, nagyon sajnálom, ha nem nyitod ki a szájnyílásod, inkább ott se légy, köszöntem alássan. És akkor történt, hogy leesett az állam. Oh yas, this was fucking amazing!

Naszóval sztori a következő: adott Manonka, tizenéves nyafibubus, fiatal és naiv, most indulna családi parancsra a zárdába. Ehelyett persze amint meglátja, megszökik a szegény és szerelmes Des Grieux-vel - tenor in the house, everybody -, de ott sem bírja sokáig, a pasi ugyanis nagyjából átviszi gyakorlatba a "kenyéren és vízen él" mondást. Manon (nevezhetnénk nyugodtan Mammonnak ezt a luxus után pattogó ribancot) unja magát, és amikor befut a bátyja, Lescaut junior drága, a balett baritonja (nem, sajnos nem volt helyes, bár akinek tetszik pasikon a borotvált minden és a harisnyanadrág, annak melegen - heh - ajánlom), és egy gazdagcsávesz, bizonyos De Brétigny, azonnal elcsábul a jólétbe. Bunda on, aranyfux on, mehetünk a bordélyházba mutogatni magunkat. Hősszerelmes tenorkája persze ott is megtalálja a pénzéhes ribit, el is vinné megint magával, hogy a kleptomán mindenét nekije, de most már a nő nem megy vele csak úgy. Kisapám, megszoktam egy bizonyos életszínvonalat, szól a fáma, a srác meg engedelmesen beáll hamiskártyásozni, sikerül is éppen a gazdagcsáveszt megkopasztania. Lescaut Jr is meglágyul ekkora szerelem (???) láttán, és segít hugiéknak, az ő támogatásával lépnek meg újra. Már otthon kapják el őket, bátyuskát a csaj orra előtt lövi agyon De Brétigny, a hősszerelmesekre meg száműzetés vár. Persze Des Grieux családja gazdag, ő gyorsan szabadul, Mammonka meg indulhat a hajóval a számkivetettek szigetére, hogy megdögölhessen a sivatagban, ami a rendezés szerint itt mocsár volt. Szerelmetes tenorka azonban eltántoríthatatlan: kinyiffantja a nőjét bántalmazó hajóskapitányt és együtt indul a pusztaságba élete megkeserítőjével. Manonka hallucinál egy-kettőt, aztán feldobja a pacskert, happy end, legalábbis szerintem, ez a rinyapicsa rég kiszivárogtatta az elviselhetőség mércéjéből a higanyt.
Na jó, de ez így túl egyszerű lenne, fogta a fejét valamikor a hetvenes években Kenneth MacMillan lovag úr: bugyoláljuk ezt a történetet balettbe, méghozzá egy olyanba, ami határozottan élvezhető azoknak is, akik eddig a műfaj közelébe sem merészkedtek! S lőn!
Massenet művei hibátlanul lettek összeollózva, és csak helyenként nem passzolnak a cselekmény mögé, de ezek ritka percek. Olyan a zene, mintha egy igényesebb mesefilm három órás, szimfonikus soundtrackjét hallgatnám, az irritálóan nyálas énekbetétek nélkül. Eskü, Walt Disney jogutódja ha ezt megszagolja, már jön is térden állva könyörögni a jogokért. A koreográfiával a fent említett Sir MacMillan végzett varázslatos munkát: kidolgozott, és ha ismered a cselekményt, a mozdulatok is értelmet nyernek, nem csak egymás (időnként indokolatlannak is tűnő) ölelgetése meg emelgetése megy, tekintet nélkül összefüggésekre és a dramaturgia szerint aktuális emberi viszonyokra.
Apropó, dramaturgia! Árnyalt, ötletes, de annyira, hogy erre konkrét példákat hoznék.
1.) Az egyetlen megerőszakolós szexjelenetet sikerült ízléstelenségek nélkül megoldani, de volt annyira célzatos, hogy ne pislogjunk kiélt öreglányokként, hogy ezt nevezitek ti annak a bizonyos póznak...?
2.) A száműzött erkölcstelen nők zombira hajazó, darabos tánca kifejezetten szívfájdítónak hatott,
3.) a mocsári hallucináláshoz pedig a színpad mélységét használta fel a rendező: előtérben a vonagló Manon, egy óriási szalagfüggöny mögött pedig a képzelete testesül meg. Érthető, zseniális, egyszerű, tapsikolásra méltó!
A tetejébe az egész még pörgős is, lásd: kispárna se kell, hogy túlélj a darab végéig (pedig a kakasülő az Operaházban még mindig cseszettül kényelmetlen). A jelmezek ízlésesek, a díszlet pedig konzervatív, de nem unalmas.
Csak azért nem áradozok a táncosokról is külön, mert beismerten balett-analfabéta vagyok, és nem tudnék mozdulatsorokról hitelesen beszélni. Egy biztos: színészileg kivétel nélkül jó választásokkal találtam szembe magam... kicsit túl jókkal is. Itt jön az előadás (lényegében) egy szem bakija: a messze túlságosan kidolgozott mellékszálak. Mind Lescaut Jr és a szeretője, mind a teljes bordélyház a Madame-mal és az első kurvával izgalmas és érdekes minitörténeteket gesztikuláltak le a színpad szélén. Ennek eredményeként csorgó nyállal figyeltem, mi folyik ott oldalt a sarokban, és percekkel később vettem csak észre, hogy középen időközben két főszereplő legyakta egymást, a harmadik meg Amerikába szökött egy jobb élet reményében... na de tényleg, kit érdekel, még mindig nem tudom, hogy a zöld ruhás csajt végül ki vitte szobára! De őszintén: talán ez volt az EGYETLEN dolog az egész előadásban, ami zavart... ja, meg az indokolatlanul huszonöt perces szünetek, de hát gondolom én, a prímabalerináknak is kell idő, hogy lehúzzanak negyed liter szénsavmentes ásványvizet.

Menjetek, nézzétek meg, amíg még adják Budapesten! Megéri, komolyan.

Képek: http://www.opera.hu/