Intermezzo - Otello 2015, avagy apokalipszis az Operaházban

 

Új Otellót kapott az Operaház, személyében és rendezésében is. Előbbiben egy külföldi vendégénekest köszönthettünk, utóbbiban a Stefano Poda nevű olasz rendező által színpadra álmodott két és fél órás disztópiát.

Ezzel önmagában még nem lenne annyira baj, bár igencsak érdekes Otello történetének és az említett műfajnak összeeresztése egyetlen előadásban, de ha már disztópia/poszt-apokaliptika, hát egy nagyon fontos dolog mellett elment a rendező. Nevezetesen, hogy ezen műfajok alapeleme a társadalomkritika. Valamiért tönkrement az addigi társadalmi berendezkedés, valamiért eljutott az emberiség abba az állapotba, ahogy az éppen aktuális előadás/film/játék/könyv/egyéb ábrázolja, és a néző/olvasó ösztönösen igényli a magyarázatot, hogy MIÉRT?

Nos, itt minden van, csak magyarázat nem. A színtelen, sötét és alig változó színpadkép a hamuval borított padlóval, a fura, absztrakt díszlettel(?) és a fekete bőrcuccokban rohangáló szereplőkkel tökéletesen megágyaz ennek a poszt-apokaliptikus Ciprus képzetnek, de az előadás durván két és fél órája alatt semmiféle utalást vagy magyarázatot nem kapunk arról, hogy miért alakult ez így. Talán a törökök végigdúlták a világot, mindent felégetve maguk után? Vagy egy zombivírus vonult végig a Földön? Tűzvészek pusztítottak? Mi történt? Nem tudom, ki hogy van vele, de én tudni szeretném erre a kérdésre a választ. Ha már elém tolnak egy ilyen, az általam ismert történethez sehogy sem passzoló színpadképet, hát minimum legyenek szívesek legitimálni valamilyen módon. Ez itt szerintem nem történik meg.

Amennyiben ezen túl tudunk lendülni, onnantól kezdve már csak az a dolgunk, hogy valahogy ébren kibírjuk az előadás két és fél óráját. Előre megsúgom, nem lesz egyszerű. Pont emiatt a „világégés utáni Föld”-díszlet és atmoszféra miatt maga az előadás is statikussá és érdektelenné válik. Nem érdekel, hogy mi történik ezzel a maroknyi túlélővel, egyik se kelti fel a szimpátiámat, de ami a nagyobb baj, hogy az utálatomat se, ami pedig az egyszerűbb nálam. 

Az első két felvonás össze van rántva, egyben mennek le, azokkal még nagyjából elvoltam, mondhatni nagyobb szenvedés nélkül néztem, de a második résznél kezdtem elveszteni a türelmem, meg főleg az érdeklődésem. Ez utóbbi a második rész alatt már kizárólag csak olyankor tért vissza, mikor Kálmándi „Jago” Mihály beroncsolt a színpadra, ezzel végül legitimálva a magam számára azon döntésemet, hogy én igenis kibírom végig az előadást, és nem lépek le bunkó módon a szünetben.

Megjegyzés: Azóta kiderült, ez az értelmezés abszolút nem állja meg a helyét, tekintve, hogy Poda olyan, mint Móricka: mindenről csak ugyanaz  jut az eszébe. És igen, kitaláltátok; ez a valami a SZEX.

Képek: http://www.opera.hu/