Bocsánat az alapos nagy kihagyásért, ebben az évadban ezidáig nemigen jeleskedtem posztokkal, de nem is bánom, hogy ezzel az operával térek vissza... bár nem lesz ez igazi élménybeszámoló vagy kritika, inkább egy intermezzo-hosszúságú fájdalmas felhördülés, annak viszont nagyon is indokolt. Tehát jöjjön Gounod Roméo et Juliette-je, avagy a "MIÉRT tettétek ezt velünk, librettisták?!"
Ha engem kérdeztek, biztos vagyok benne, hogy Dante Poklában nem is, de a bibliaiban biztosan külön bugyrot tartanak fenn a librettistáknak. És személyes véleményem szerint az összes szerzőszomorító, operacsúfító dög megérdemli, élükün Da Pontéval, gyűlöletem személyes célpontjával. De abban a bugyorban, ahol ezek az alakok a legfájdalmasabb kínok közt szenvednek, biztos vagyok benne, hogy valami különleges, kiemelt helyet tartanak fenn Jules Barbier-nek és Michel Carré-nak. Hogy miért, érdeklődnétek éppen? Mert ez a két újító gonosz zseni közösen a létező legalattomosabb merényletet követte el Shakespeare unalomig ismételt és milliárdszor feldolgozott klasszikusa, a Romeo és Júlia ellen. Pedig még csak nem is írtak át nagy dolgokat, csak egyetlen apró részletet változtattak meg - nos, ez bőven elég hozzá, hogy az én jótét lelkem mélységes depresszióba taszíttatva rituális öngyilkosságot akarjon elkövetni. (Szerencsére sikerült lebeszélnem róla, mondván: ekkora mocsokság nem érdemel annyit sem, hogy meghaljunk érte. Hasznos tanulság, könyveljétek el!)
De hogy mi lehetett ennyire fájdalmas húzás? Nos, a Romeo és Júlia története messze nem a legkedvesebb mesém, nem gondolom, hogy különösebben értelmesen lett összerakva. És igen, abban szeretnék belekötni, amibe előttem már annyian: abba a húzásba, ami Shakespeare idejében annyira népszerű volt, miszerint a cselekmény, akármennyire is igényelte volna a hosszabb lecsengést, kötelezően egy nap alatt kellett, hogy játszódjon. Ez a dramaturgiai elem nem tesz nagy hitelességet lehetővé, de divathullám volt, hát mit tegyek, nem kötekszem. Az viszont, hogy ezt átvitt értelemben kellene-e értelmeznünk, vagy szó szerint, már nagyon sokat nyom a latban - például jelen esetben sem mindegy, hogy ez a két ifjú marha tényleg megközelítően huszonnégy óra alatt játssza-e végig az első találkozás - egymásba szeretés - első randi - legénykérés (bizony, itt ez volt!) - esküvő - első éjszaka - egymástól elszakíttatás - egymásért meghalás El Caminoját, vagy hagyhattak a történet lefolyására egy hónapot vagy akár egy évet is. Ez engem személy szerint az agyvérzésbe tud kergetni, mert ha teszem azt, szó szerint értelmezzük az "egy nap" metaforát, hát menjen a két szerelmes idióta a fenébe a rinyálásukkal, igazán. Nem mondom, a kamaszdac sok nagy csatához volt már hatalmas motiváció, de még több ember életét keserítette már epévé - ha Romi baba és Julis csak két napot vártak volna még azzal a holtodiglannal, villámgyorsan kiderült volna, hogy egyáltalán nem kompatibilisek párként.
No de most tegyük félre, hogy szerintem további kettő nyamvadék órán belül szakítás - válás? - lett volna a világ legszebb szerelmi történeteként számon tartott sztori vége, és kanyarodjunk vissza a librettistákhoz, akik már a sarkon várják, hogy megérdemelten felkenődhessenek a szélvédőnkre. Hadd illusztráljam a pontos miértjét, az eredeti Shakespeare-verziót segítségül hívva.
Romeo halála via Shakespeare:
Júlia tetszhalottként a sírban
↓
Romeo megtalálja
↓
versel egy sort
↓
ledönt egy adag mérget
↓
!MEGHAL!
↓
Júlia felébred
Allright, ez eddig szép és jó... már hogy nem annyira szép és morálisan kissé degradáló. De most jön az igazi dög húzás: Romeo halála via Barbier
& Carré.
Júlia tetszhalottként a sírban
↓
Romeo megtalálja
↓
dalol egy sort
↓
ledönti a mérget
↓
...
...
Júlia felébred
!!!!!!!
Nem tudom, értitek-e a súlyát. Az az arckifejezés, ahogy az émelygő, verejtékező, mérgezett Romeo ránéz az ébredező Júliára, aki full nem ért semmit, azt se hogy mit keres ott ő maga, nemhogy Romeo mellette - és a srác arca, ahogy leesik neki, hogy ENNYI. KÉT francos MÁSODPERCEN múlt a boldogságuk, a közös életük, minden amiért idáig küszködtek. KÉT másodpercnyi türelem, átgondoltság, legalább egy pulzusellenőrzés szerencsétlen feleségén, és happy endet kap a történetük - még akkor is, ha szkepszisem szerint a happy end úgy további egykét napig tartott volna nekik. De mindennek ellenére...
FÁJT. Nagyon fájt látni ezt a felismerést Romeo arcán. Ezúton szeretném forró gratulációmat küldeni a Methez méltóan zseniális színészi teljesítményért Vittorio Grigolonak és Diana Damrau-nak - a kémiájuk elképesztő volt. Megkönnyeztem a darab végét, pedig szeretem azt mondani, hogy én ritkán járok így. A Mercutiot színpadra adó Elliot Madore-t láttam már jobb alakítást nyújtani - a hangja rendben volt, bár én nem szeretem ezt a tónust. Mikhail Petrenko Lőrinc barátként hiteles, hibátlan, szívhez szóló szereplést mutatott, a baritonja megközelíti azt, amit Christine csontolvasztónak nevez. Gounod zenéje egy leheletnyit hajaz csak Mozartéra; egészen szórakoztató, annak ellenére, hogy kicsit túlságosan is próbál az lenni. Az igyekezet teljesen átjön, a hatást már egy árnyalattal kevésbé éri el nálam. Ez volt a második opera, amit hallottam tőle: semmi szédítő magasság, de kellemes
Nos, ha a librettisták nem lettek volna, a beszámolóm talán eddig se tartott volna...
